Paradicsom

Tettem az ablakba paradicsomot, a múlt évi koktélparadicsom sikerén felbuzdulva. Semmire sem ment, összesen 3 darab piros paradicsom született rajta, és 3 fonnyadt zöld apróság. A csoffadtabb palántákat nem kidobtam, hanem a cégnél elültettem a "kiskertbe". Semmi sem lett belőle.
Gyanítom, hogy a paradicsom nem szereti a sekély földágyat, mert ugyanezek vidéken a kertben őrült hajtásba és termésbe kezdtek.
Szóval ablakba koktélparadicsomot, koktélparadicsom=balkonparadicsom.

Stevia = Jázminpakóca

A Stevia magyar neve: Jázminpakóca

Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)

Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta)

Osztály: Kétszikűek (Magnoliopsida)

Rend: Fészekvirágzatúak (Asterales)

Család: Fészkesek (Asteraceae)

Nemzetség: Stevia



A jázminpakóca (Stevia rebaudiana) a fészkesek családjába tartozó évelő növény, mely Dél-Amerikában őshonos és édes leveléről nevezetes. A levelét, illetve az abból kinyerhető és az édes ízért felelős szteviozidokat sokfelé édesítőszerként használják, ízhatása azonos tömegű cukorénál mintegy 300-szor erősebb, lassabban alakul ki és tovább tart. Nagyobb mennyiségben fogyasztva kesernyés utóíz alakul ki, amely az édesgyökérre emlékezetet

Hurma

Kína, Japán, Korea legelterjedtebb, legnépszerűbb 4-6 m magasra növő gyümölcsfája, melynek nagy paradicsom formájú, sárgabarackízű gyümölcsei ma már megjelennek a budapesti nagy áruházak választékában is. Normál teleinket takarás nélkül átvészelik. Hatalmas, fényes, haragoszöld leveleikkel önmagukban is kertünk díszei. Gyümölcsei tökéletesen beérnek, mert utóérőek, akkor fogyaszthatóak, amikor már teljesen megpuhultak. Ha valaki nagyon mohó és kemény állapotban kóstolja meg, az kiábrándul belőle az akkor még magas csersavtartalma miatt. Fiatal példányait célszerű védeni az erősebb fagyoktól - később már minden hideget kibír. 2-3 éves korban teremnek.Mag nélküli fajták - beporzás nélkül is termő - partenokarp fajták 30-40 dkg-os termésekkel. Terméseik éretten aranysárga színűek. Magos fajták - ugyanolyan értékesek, mint a magnélküli fajták, a hazai időjárási viszonyokat nagyon jól bírják és könnyen, bőven teremnek. Magjairól szaporítani is lehet. Terméseik éretten pirosló húsúak. Önbeporzók, egy növény is terem.

A kakiszilva legfeljebb 15 m magas, lombhullató, gömbölyű, laza koronájú, egy- vagy kétlaki fa. Levelei szórt állásúak, bőrneműek. Lemeze (25 x 10 cm) elliptikus vagy tojásdad, rövid, tompa csúcsú, a levél színén fényes sötétzöld, fonákján ezüstösbarna szőrű, és lombhullás előtt sárgára vagy narancsvörösre színeződik. A barna szőrű levélnyél kb. 2,5 cm-es. A 4 tagú, levélhónalji, csüngő virágok egyivarúak, csészeleveleik és szirmaik az alsó felükön csőszerűen összeforrtak. A termős virágok magánosan fejlődnek, csészéjük nagy, széles, hátratört cimpájú, kb. 3 cm átmérőjű, és nagyobb, mint a világos zöldessárga, harang alakú párta. A legfeljebb 1 cm-es porzós virágok mindig hármasával állnak, csészéjük csak feleakkora hosszú, mint a párta. Termése: csüngő, széles-gömbölyded bogyó, kb. 8 cm nagyságú. Mindkét végén bemélyedt és gyakran gyengén négyszögletű. A megnagyobbodott, széles, 4 cimpájú csésze megmarad a termés alapi részén. A terméshéj vékony, sima, fényes, megérve sárga, narancsszínű vagy vörös. A lédús, kezdetben szilárd, éretten lágy, sárga, narancsszínű vagy vörösesbarna terméshús a teljes érettség előtt nyersen élvezhetetlen, keserű, erősen csersavas és összehúzó hatású. Érett, lágy állapotban a csersav már részben vagy teljesen eltűnik; a bogyó édes ízűvé és zamatossá válik. Sok fajtája steril, a termékeny bogyóban 4-8 hosszú, tojás alakú, egyik oldalán lapított, 2 cm-es barna mag van.

Felhasználása: a tökéletesen beérett, csersavmentes gyümölcsöt meghámozzák, vagy a héjból kikanalazzák, ízlés szerint cukrozva, zöld citrom levével lecsepegtetve vagy jégkrémmel tálalják. A terméshúst gyümölcssalátákba teszik, joghurthoz és más tejes ételekhez keverik, de kalácstöltelék, sütemény ízesítője vagy lekvár, zselé, illetve csatni alapanyaga is. Az érett gyümölcs maximum 2 napig tárolható el hűtőben. A kaki héjastól, de a csészeleveleket eltávolítva, lefagyasztható. Utóérés: szobahőmérsékleten, 2-3 napig. A jó fajták termésleve ízletes italt szolgáltat, Ázsiában bort és likőrt is készítenek belőle. Kedvelt csemege a kandírozott kakiszilva, ehhez az összehúzó hatású gyümölcs is alkalmas. Délkelet-Ázsiában a szétfőzött termések pépjét kis lepények formájában megszárítják. A csersavat tartalmazó bogyók elvesztik keserű ízüket, ha felfőzik, és éjszakára a főzővízben hagyják őket. Az éretlenül betakarított, exportra szánt termésnek többnyire megmarad összehúzó hatása, íze is gyengébb. A pörkölt mag kávépótló. Az éretlen termések cseranyagát bőrök kidolgozására használják. A megszárított terméskocsányból és csészéből készített főzet a kínai gyógyászatban nagyon becsült szer köhögés és légzési nehézségek ellen. Világos mintázatú, alaptónusában fekete, kemény fájából Ázsiában faragványok és intarziás munkák készülnek.

Elterjedése: a Himalájában és Burma, Thaiföld, Indokína, Kína, Korea és Japán hegységeiben honos; a szubtrópusokon és a trópusi hegyvidékeken 1000 m felett világszerte termesztik. Termesztése és betakarítása: kismértékben fagytűrő, szubtrópusi hegyvidéki növény, amely a trópusi síkvidéken nem tenyészik. Több mint 1000 fajtáját szelektálták (idetartozik az Izraelben nemesített Sáron-gyümölcs), amelyek a termések nagyságában, színében, főként ízében és csersavtartalmában különböznek egymástól. Magról vagy gyökérsarjakkal szaporítják, és gyakran oltják is. A gyümölcsöskertekbe és ültetvényekre telepített fák 3-4 évente akár 100 kg termést hozhatnak. A bogyókat teljesen éretten, a csészével együtt vágják le a fáról; a túl korai betakarításnál aromájuk nem tud teljesen kialakulni. A termések hűtve több hétig tárolhatók.

A datolyaszilva szaporítása és nevelése
Délkelet-Ázsia nedves, szubtrópusi tájainak bennszülött növényei a datolyaszilvák. Európai termesztése csak a múlt század végén és századunk elején lendült fel. Nagy termesztési központjai jelenleg a japáni, kínai, indiai ősi termőhelyei mellett Kalifornia, Florida, a volt Szovjetunió és a Földközi-tenger vidéke. A datolyaszilva a Diospyros kaki az ébenfafélék (Ebenaceae) családjába tartozik. A Diospyros ebenum, az értékes fekete mauricius ébenfa Indiában élő közeli rokonnövény. Ehető gyümölcséért nemzetségének egyik faját, a Diospyros lotust is termesztik Dél-Európában, jelentősége azonban jóval kisebb a datolyaszilváénál, számunkra mint alanynövény érdekes.
Gyenge termésű, magról kelt 30—40 éves fái hazai parkjainkban fellelhetők. Ezek a növények különösebb ápolás és védelem nélkül a leghidegebb teleket is jól átvészelték.
A datolyaszilva lassan növő alacsony fa vagy bokor termetű növény, magassága 3—15 m. Szabálytalan gúla alakú, bőségesen elágazó koronát fejleszt. Törzse 12—15 cm-es vastagságúra növekszik. Levelei váltakozó állásúak, rövid nyelűek. Sötétzöld levéllemezük 5—25 cm hosszú és 2,5—15 cm széles lehet. Virágai általában egyivarúak, de néha hímnős típusok is megjelennek. A sárgás- vagy zöldesfehér virágokra a négyes szerkezet jellemző. A hímvirágok kisebbek, 0,8—1,8 cm-esek, a hajtásokon csoportosan nyílnak. A 2,5—4 cm széles nővirágok magánosak. Nagy, 10—50 dkg-os bogyótermései éretlenül hamvaszöldek, éréskor sárgászöld, sárga, narancs- vagy pirosas színűvé változnak. A megtermékenyülés nélkül fejlődő termések rendszerint mag nélküliek. Termékenyülés esetén gyümölcsönként 6—8 db magra számíthatunk.
A datolyaszilvát szemzéssel, oltással és gyökérsarjakról szaporíthatjuk. A magról kelt növények lassan fejlődnek, termésük apró rossz minőségű. Jó alanyai a saját magcsemeték vagy más faj magnövényei. Leggyakrabban a Diospyros lotus és virginiana fajokra szaporítanak.
Az ősszel gyűjtött magokat a tél folyamán homokban rétegezve tartsuk, tavasszal cserepekbe vagy szaporítóládába vethetjük. Az edények alsó részébe nagy humusztartalmú komposztföldet tegyünk, és a magokat az erre terített 2—3 ujjnyi vastagságú homokrétegbe vessük. Üveglappal vagy papírral takarva biztosíthatjuk a megfelelő páratartalmat. A csírázás kedvező hőmérséklete 18—20 °C körül van, csírázás után már alacsonyabb hőmérsékleten is jól fejlődnek. Az egész vegetációs időben sikerrel szemezhetők a legegyszerűbb T szemzési módszerrel.
Az oltott növények rövidebb idő alatt virágoznak, és hamarabb koronát fejlesztenek. A datolyaszilva-csemetéket kecskeláb-ékezéssel oltsuk. Legjobb a tavaszi, kihajtás előtti időszak. Az oltóvessző — hasonlóan az alanynövényekhez — nyugalomban levő növényről származzon. Az oltások félárnyékos, meleg, párás helyen 4—5 hét alatt erednek. Az eredési százalék csekély, ezért ajánlatos egyszerre több oltást végezni.
A fa termetű datolyaszilvák ritkán fejlesztenek tősarjakat, ha mégis megjelennek, természetes gyökeresedés után szaporításra jól felhasználhatók. A gyökeresedő sarjak a törzs és gyökerek érintkezési helyein nőnek, ezért az oltással vagy szemzéssel szaporított fák sarjai a gyenge minőségű alanynövény szöveteiből épülnek fel. Ilyen sarjakról rossz minőségű termő fák fejlődnek, ezért csak alanynövényeknek használjuk azokat. Jó termésű növényeket csak kiváló minőségű magról nőtt fák sarjaiból kaphatunk. Ezek gyümölcsei nem okoznak majd csalódást. Az ősszel szedett tősarjakat hűvös helyen teleltessük, és csak tavasszal ültessük végleges helyükre.
A datolyaszilvát edényben vagy állandó helyen, a kertben is nevelhetjük. A hazai teleket jól átvészeli. A megeredt szemzéseket és oltványokat fokozatosan szoktassuk a természetes körülményekhez, és tegyük ki vagy ültessük a szabadba. Az edényes növényeket a bennük levő föld szintjéig süllyesszük a talajba. Ablakpárkányokon, folyosókon és teraszokon is tarthatjuk kisebb példányait. Tápanyagban gazdag, jó vízáteresztő képességű talajokon fejlődik kielégítően. Kedveli a nagy humusztartalmat és a rendszeres trágyázást, tápoldatos öntözést (edényes növényeknél).
Sok nedvességről kell gondoskodni, de a vízállásos területeket nem bírja. Melegigényes növények, ezért szélvédett, meleg területet válasszunk. Hidegtűrésük jó biztosítéka a hazai termesztésüknek. Az erős fagyokat (—15, —20 °C) is túlélik. Leveleiket az első fagyok után lehullatják.
A szaporítás utáni első években ajánlatos takarni a fiatal növényeket (szalma, lomb, növényi szárak). Normális fejlődésükhöz szükséges a téli hideg, ezért az edényes növényeket is hideg helyen vagy szabadban (takarással) teleltessük. A fiatal növények alakításával igyekezzünk bokor vagy alacsony törzsű faalakot kialakítani. A szárazabb területeken tartott növényeket az extrém körülményeket jobban tűrő Diospyros lotus alanyokon szaporítsuk. A lotus faj erős karógyökereket fejleszt, az alanynevelés folyamán, átültetéskor a főgyökér visszacsípésével serkenthetjük az oldalgyökerek erősödését.
A szemzett és oltott növények 3—4 éves korukban kezdenek teremni. A virágzás május—június hónapban figyelhető meg. A maghozó típusok csak nővirágokat fejlesztenek, így beporzó, hímvirágos növényekről kell gondoskodnunk a jó termékenyüléshez. Edényes növényeknél, különösen ha védettebb helyen tartjuk, mesterséges beporzással biztosíthatjuk a megfelelő terméskötést. A mag nélküli típusok beporzás nélkül is kötnek terméseket (partenokarpia), ezért lehetőleg ilyen típusokat szerezzünk be az edényes vagy házikerti termesztéshez.
Termései októbertől decemberig érnek és a kisebb fagyokat károsodás nélkül átvészelik. Fái rendszeresen és bőven teremnek. Hazai kártevői és betegségei nem ismertek.
A magot érlelő típusok terméshúsa pirosló paradicsomhoz hasonló sötét színű, puha állományú. Éretlen állapotban erősen fanyar ízűek, ezt a 0,1—1,5%-ban jelenlevő csersav okozza. A mag nélküliek aranysárga vagy narancssárga, szilárd húsállományú, édes ízű gyümölcsöket érlelnek, ízük a kajszibarackra emlékeztet.
A beszínesedett, megpuhuló terméseket teljesen érett állapotban szedjük. A gyümölcsöket a rajtuk levő nagy csészelevelekkel együtt, ollóval vagy késsel vágjuk le a hajtásokról. A félig érett termések utóérnek.
A gyümölcsök húsa zselészerű vagy kemény, édes ízű, nyersen és feldolgozva egyaránt kiváló csemege. Talán a legelterjedtebb gyümölcs az aszalt „kakifüge". Aszalás előtt addig gőzölik a gyümölcsöket, amíg megpuhulnak, és utána laposra préselik. Friss termései 0 °C körüli hőmérsékleten hosszabb ideig eltarthatók. Egyes fajtákon a fanyar íz érett állapotban is érezhető, szokásos ezeket érés előtt leszedni és citromos vízbe áztatni, ami megszünteti a kellemetlen mellékízt. Húsa dietikus jellegű. Terméseiből desszerteket, fagylaltkrémet, dzsemet, szörpöt, gyümölcsízt és befőttet készítenek.

A legfagyállóbb szubtrópusi növény a datolyaszilva - hazánkban is kitűnően tartható. Szélsőséges teleken a fiatal hajtások lefagyhatnak, de a több éves ágak már nem károsodnak. Kínában és Indiában már az ókorban termesztették. Őshazájából, Kínából terjedt el. A fa jó alkalmazkodó képességével meghódította az USA-t, Grúziát, Örményországot, Görögországot és a mediterránumot. Bár lassan, de hazánkban is kedvelté válik. Magyarországon kb. 400 oltott fa található, elsősorban kiskertekben. Három - nagyobb - kísérleti ültetvény is létezik már. A Balaton felvidéken, Kiskőrösön és a Ferihegyi repülőtér közelében. Eddig kitűnően vizsgáztak. (Az egyik ültetvényen jégverés okozott károkat, de ne feledkezzünk meg arról a tényről, hogy hazánkban most kezd elterjedni és nem őshonos.)
Régebben a kétlaki növények voltak túlsúlyban. Jelenleg már csak a partenocarp vagyis a megtermékenyülés nélkül is termő példányok vannak forgalomban. Ezek a fák magot nem érlelnek. A növény későn, általában május végén virágzik - így a késői fagyok sem tesznek kárt a virágzatban. Gyümölcse októbertől szüretelhető. 20-40 dkg súlyúak. Színük a sárgától a sötét pirosig terjed, fajtától függően. Kinézete, állaga a paradicsomhoz hasonlít leginkább. Éretlen állapotban szájat összehúzó csersavat tartalmaz. A gyümölcs utóérlelése szükséges - ekkor a csersav lebomlik. Csak akkor fogyasztható, ha teljesen puha tapintású. Cukorban, karotinban és C-vitaminban gazdag, különleges ízű gyümölcs. Gyümölcse frissen, aszalva, krémnek, lekvárnak készítve fogyasztható.
Hideg helyen Húsvétig is eltartható. Íze talán őszibarack, sárgabarack és egy kis kanál méz keverékére hasonlít. A növény 3-5 méterre megnövő, sűrűn elágazó fa. Szabálytalan gúla alakú, bőségesen elágazó koronát fejleszt. Termete az almafáéhoz hasonló. Levelei hosszúkásak, enyhén oválisak, olajosan fénylőek. Virágaira a négyfelé osztottság jellemző. A hímvirágok kisebbek, csoportosan helyezkednek el, míg a nővirágok magányosan találhatóak. Nemcsak gyümölcséért, díszfaként is tartják.
Szaporítás: Diospyros lotus magcsemetébe oltással vagy szemzéssel. A vad magról kelt növények gyümölcse apró, fogyasztásra alkalmatlan. Oltás után a harmadik évben fordulnak termőre a csemeték.
Metszés: Csak, ha feltétlenül szükséges - koronaalakítás céljából. Ágazata törékeny. Metszés csak rügyfakadás után. A vágási felületet azonnal fasebkátránnyal le kell zárni, mert a fa a seben keresztül kiszáradhat!
Ültetés: Talajra nem igényes, de az erősen mocsaras, meszes talajt nem kedveli. 50x50x50 cm mély ültetőgödröt készítsünk, melybe morzsalékos, tápanyagban és humuszban gazdag földet teszünk. A fát olyan mélyre helyezzük a gödörbe, hogy az oltás 15-20 cm-re a talaj szint alá kerüljön.Ezzel nagy fagyok esetén el kerülhetjük a nemes rész kifagyását. Enyhén tömörítsük, majd 20-30 liter vízzel alaposan öntözzük meg.
Öntözés: Főképp az ültetés utáni években bőségesen, de nagyobb korban is meghálálja a sok öntözést nagyobb és több gyümölccsel.
Tápoldatozás: Ültetéskor a gödör aljára szerves trágya. Legjobb az érett marhatrágya. Később csak ősszel, beöntözéssel juttassunk tápanyagot a növénynek. Kártevője hazánkban nem ismert. Vírusra, gombabetegségekre nem érzékeny. Valódi biogyümölcs. Vegetációs időszakban, a nitrogénben gazdag tápoldat gyümölcshulláshoz vezethet. Dézsában is kitűnően tartható.
Néhány jó tanács: Célszerű datolyaszilva fánkat az első 2-3 évben takarni. A szabadgyökerű növények rosszul viselik az átültetést, lehetőleg konténeres növényt vásároljunk. Nyár közepén, amikor a gyümölcsök dió nagyságúak -a fa fálogat- ledob egy csomó termést, ez természetes folyamat. Az Olaszországból (főleg középről) behozott csemeték sokkat fagyérzékenyebbek, mint a hazai magból kelt, hazai fáról oltott növények.

Citromfa

Poncirus trifoliata
magyar nevén: Télálló citrom, Vadcitrom
angol nevén: Trifoliate Orange
német nevén: Dreiblättrige Orange, Bitterorange


Származás: A rutafélék (Rutaceae) családjába tartozó vadcitrom Kína északi részén és Koreában őshonos. A magyar nevével ellentétben nem igazi citrusféle, csak közeli rokona annak.

Leírás: Lombhullató, sűrűn elágazó törzsű bokor. A merev, matt zöld hajtások lapítottak, tüskékkel erősen felfegyverzettek. Fényes zöld összetett levelei 3 levélkéből állnak, erre utal a tudományos nevében a latin trifoliata jelző is, melynek jelentése háromlevelű. A levelek összedörzsölésekor a valódi citrusfélékhez hasonlóan jellegzetes citromillatot árasztanak. A szárnyas levélnyél 8 - 25 mm hosszú.
Fehér illatos virágait április végén vagy május elején hozza az egyéves hajtásokon. 5 cm átmérőjű sárga termései az esetleges őszi lombhullást követően is a tövises ágakon maradnak. A termések íze keserű, és rengeteg magot tartalmaznak. A kezdetben lassú növekedésű növény 2 - 3 méteres áthatolhatatlan bokorrá fejlődik.

Környezeti feltétel: Meleg, napos helyet kedvel. A Poncirus trifoliata az egyetlen citusfélékhez hasonló növény, amely kiültetve könnyedén elviseli a hideg teleinket. A fagyok kisebb károkat okozhatnak az ágvégeken, de ezt könnyen kiheveri. A fiatal növényeket az első télen célszerű takarni. Hidegtűrése - 20°C körüli.
A talajra nem túl érzékeny. A forró nyári időszakban meghálálja a gyakori öntözést. Nem túl hosszú életű növény, 20 - 30 évnél ritkán él tovább.
Gyakran használják a citrustermesztő országokban a citrusok törpésítő alanyának, ill. A mérsékelten hidegtűrő fajták télállóságának javításaként is gyakran erre az alanyra oltanak.
A vadcitrom a narancs és a grapefruit családjába tartozik. Régen a citromok alcsaládjába sorolták – innen kapta a Citrus trifoliata nevet. Japánból hajóúton került Európába és terjedt el a mérsékelt égövi tájaktól a szubtrópusokig. Lombhullató, 2-3 méter magasra növõ cserje. Levelei három lemezből állnak – hasonlatosak a lóheréhez, de kissé elliptikusak. Ötszirmú fehér virágai a levél hónaljából késő tavasszal nyílnak, de nyár végi másodvirágzás is gyakori. Narancssárga 4-5 cm-es gömb alakú gyümölcse sokmagvú, nagyon dekoratív. Termései a lombhullást követõen sokáig az ágakon maradnak. Gyümölcse C-vitaminban nagyon gazdag. Kellemes, különleges aromájú frissítő ital készíthetõ belőle. Tea ízesítésére, lekvár, zselé készítésére is kiválóan alkalmas.
Rendkívül fagyálló (-25°C), ezért a nemesítésre kitűnő alany. Ágai kurta növekedésûek és erős tüskékkel rendelkeznek, ezért nagyon alkalmas sövénynek.
Napfényt és tápanyagban gazdag, közepesen kötött, jó vízelvezetésû talajt kíván. A tápoldatozást, öntözést bő terméssel hálálja meg. A metszést, alakítást jól tűri.
Szaporítása – félfás dugvánnyal nyáron, vagy tavasszal megvetéssel.
A kétéves növények - takarással – már kiültethetőek a szabadba. 7-8 éves kortól fordul termőre. Dézsás termesztésre is alkalmas.

Stevia Rebaudiana

Eredete

Ez a növény Paraguayban őshonos, ahol a helyi guarani indiánok használják többszáz éve teaédesítésre, étvágycsillapításra, bőrbetegségek (dermatitis, eczema, seborrhoea) ellen, vágási sebek esetén is, mert gyorsan hat, különösebb forradás jele nélkül. A Stevia Rebaudiana Bertoni leveleiből készített kivonatok becslések szerint többszázszor édesebbek a cukornál. Az édes ízt fõleg a növény leveleinek akár 13 %-át is kitevő stevioside adja, ami egy szénhidrát alapú glycoside, fehér por alakban is kivonható, amit először 1931-ben francia tudósoknak sikerült elérni. Steviolbioside (nyom), rebaudioside A (2-4%), B (nyom), C (1-2%), D (nyom), E (nyom) és dulcoside A (0.4-0.7%) tartalom, és további édesítő kémiai járulékanyagok.

Próbaültetvényes kísérleteket végeztek Spanyolországban, Kanadában, Ausztráliában, de számos más országban is, például 1998 óta még a Cseh Köztársaságban is. Paraguayban, Brazíliában, Mexikóban és Ázsia jelentős részén (pl Japán, Kína, Dél-Korea, Malaysia, Thaiföld) már nagyon rég óta termesztik és használják. Paragayban több mint száz éve, Japánban 33 éve, Kínában 18 éve fogyasztják. Eddig egyetlenegy mellékhatásos esetet sem regisztráltak semelyik kontinensen. A Shanghai Star tavaly (2002) március végi kiadása idézi Shanghai város Egészségügyi Felügyelő Intézetének igazgatóját, aki szerint "az utóbbi 17 évben egyetlen dokumentált eset sem fordult elő a stevia édesítőszer betegségkeltő hatásaira.

Gyógyító hatású növény, melyből ma már édesítőszert is készítenek. Nem tartalmaz szénhidrátot, így nem csak cukorbetegek, de candidások és diétázók is fogyaszthatják.A Stevia egy hihetetlenül édes növény, szárított levelei negyvenszer, a kivonatai akár 300-szor édesebb a cukornál.Mellékíz-, kalória- és szénhidrátmentes. Kitűnően alkalmas édesítésre, főzésre és sütésre egyaránt. Ma már több formában, szirupként, porként és tablettaként is megvásárolható. Az eddigi kutatások szerint a Stevia:

• Kalória mentes
• Szénhidrát mentes
• Nagyon kevés kell belőle
• Nincs mellékíze
• Nem mérgező
• Teljesen természetes
• Főzhető, süthető
• Klinikailag tesztelt
• Javítja az emésztést
• Csökkenti a magas vérnyomást
• Gyulladás csökkentő hatású
• Alkalmazzák bőrbetegségekre
• Csökkenti a gyomorsavat
• Antibakteriális tulajdonságai révén segít a fogszuvasodás megelőzésében

A Steviát leginkább Dél-Amerikában és Ázsiában termesztik, jótékony hatásai miatt már évszázadok óta használják. Manapság a leveléből teát főznek, a kivonatokat, pedig édesítésre használják.A Brazíliában és Paraguayban élő bennszülött lakosok évszázadok óta használják a Steviát édesítőszerként. A modern gyógynövény terápia mindkét országban számon tartja, mint vércukorszint- és vérnyomáscsökkentő, vízhajtó, szíverősítő és általános erősítő szert. Levele cukorbetegség, elhízás, fogszuvasodás, magas vérnyomás, kimerültség, depresszió, édesség utáni vágyakozás és különféle gyulladások ellen használatos.

Használhatják cukorbetegségben, candidiasisban, cukorérzékenységben szenvedő, illetve túlsúlyos egyének is.

www.orchideak.hu

A "bácsi" nagyon jófej, egzótákkal (és orchideákkal) foglalkozik. Stevia révén kerültünk hozzá, egy családi ház kertje telis-teli mindenféle jófej növényekkel (hurma, füge, boróka, mindenféle pálmák, leánderek, japán vízililiomok, tillandsiák, datolyaszilva-fa, guava, indániai banán, babér, eukaliptusz, gránátalma, ilyesmik), van üvegháza is (meg egy jófej kutyája). Vettünk steviát, meg télálló citromfácskát, és teli van a kertje hurma-fával, amiken rengeteg gyümölcs érik éppen.

Babér

Régen ismert fűszer, a mediterráneumban vadon is termő, Kis-Ázsiában honos, a Földközi-tenger környékén széles körben termesztett örökzöld fa vagy cserje.
Cserepes, dézsás növényként tartható (már az ókori egyiptomiak, görögök, rómaiak is tartottak babért nagy cserépedényekben). Régen a dicsőség, a hírnév, a győzelem jelképe volt.
A felül fényes, alul matt, bőrszerű, lándzsa alakú levelek jellemző fűszeres szagúak és kesernyés ízűek. Illóolajat, csersavat és keserűanyagot tartalmaz. Fűszernek a növény levelét használjuk.
Nyáron kitelepíthető a kertbe. Télen tanácsos világos, hűvös helyen teleltetni (vagy üvegházban). Ritkán öntözzük. Szoktak kúpos vagy gömb formájúra nevelni – a metszést jól tűri, s nem utolsósorban a nyesedék zölden felhasználható ételeinkben. Újabban magas törzsű fácskát is nevelnek belőle. Hajtásdugványozással – nyár közepén – könnyen szaporítható. Visszacsípés után elbokrosodik. Ezt többször kell ismételni, hogy a kívánt formát elnyerjük. Virágzata fürtös, fehér. Termése fekete bogyó. A babérfa gyümölcséről kevesen tudják, hogy több fűszerkeverék része! Óvatosan kell adagolni az őrleményét, mert „robosztus” aromája van! A bogyó őrleménye a mártások egyik jellegzetes fűszere. Főként burgonyából készült ételekhez ajánlott. A szarvashús pácolásánál jelentős szerepe van a borókával együtt.
Különleges aromás ízt ad az egybesült sertés- és marhahúsoknak is, ha a párolás utolsó harmadában teszünk a levükbe egy-két levélkét. Különösen ott elengedhetetlen, ahol enyhén savanykás ízű szósz, mártás vagy öntet kerül az étel mellé (vadas marha fartő, citromos mártás, nyúl, szarvas, őz stb.).
Egyike azon növényeknek, amelyek a fűszernövénycsokor (bouquet garni) nélkülözhetetlen eleme.
A jó minőségű áru hat-nyolc cm hosszú, olajzöld színű. (Néha bogyó is kerül a csomagba, nyugodtan használhatjuk a levéllel együtt.)

További babérfajták világszerte:
Kaliforniai babér - Umbellularia californica (Hook. & Arn.) Nutt.
Tejpat, indiai babér - Cinnamomum tamala [Buch.-Ham.] Nees et Eberm.
Daun salam, indonéz babér, salam-levél - Eugenia polyantha

Apolló bosszúja Daphnét örökzöld babérrá változtatta, ám a szép nimfa a növényekben is tovább kísértett. Ettől kezdve Apolló és a babér elválaszthatatlanok lettek. A fa minden tulajdonságát az istentől kölcsönözte és Apolló papjainak szertartásaiban mindig szerepelt a babér. Fejükön babérkoszorút hordtak, és éjszakára párnájuk alá is bedugták, mert segitségével álmaikban megjelent a jövő. Amikor jóslataikat előadták, kezükben babérágat tartottak és bogyóját rágcsálták. Ha Apollónak kedves áldozatot akartak bemutatni, akkor babérfát égettek. Az égő babér elmondta nekik eljövendő sorsukat. A csendes tűz rossz előjel volt, de erős pattogó lángjai boldog időket sejtettek.

A babért akkor ismerhetjük igazán, ha Apollót ismerjük. Apolló volt a lant és költészet istene; ezért került babérkoszorú a költők fejére. Apolló volt a bűnbocsánat istene, így lett a babér a bűnbocsánat jelképe. A győztes hadvezér fején a babérkoszorú esengést jelentett az istenek engesztelő kegyéért. A római katona babérággal törölte le véres kardját, hogy istenei megbékéljenek.

A rómaiak azt tartották, hogy babérba nem üt a mennykő. Tiberius császár fején babérkoszorúval vészelte át a viharokat, úgy látszik, sikerrel, mert az ég megkímélte a villámcsapástól. Apolló nyila űzte el a ragályt, ezért a babér is képes volt erős illatával a rothadási és betegségeket megakadályozni és távol tartani a gonosz szellemeket.

A látnoki erejű babér és a művészek kapcsolata nemcsak Apolló érdeme. A görögök az írókat és költőket különleges, ritka jóserejű embereknek tartották, ezért lett jelképük a babérkoszorú. Nem csoda, hogy a tehetséget növelő — sőt néha pótló — koszorú a művészek kedvelt tartozéka maradt századokon át. A babér evése fokozta az emberek jóslóképességét. A híres Pithia, Delph jósnője ezért nemcsak fején viselt babérkoszorút, hanem szájában is, jóslás idején. Ennyi babér láttán könnyű volt a szellemeket vallatóra fogni, hiszen mindezeken kívül háromlábú székét is babérok díszítették, széke mellett pedig a szent babérfa zöldellt. Apolló és a nimfa története sokáig elevenen élt a görög népben. Ha valahol nagyon szépen és buján fejlődött a babérfa, azt suttogták, hogy az isten ott változtatta Daphnét babérrá. A görögök mintájára egy ideig a rómaiak is tisztelték csodatevő képességeiért. Aztán fokozatosan háttérbe szorult és sok-sok idő után a középkorban ismét színre lépett.

A dominikánus Albertus Magnus, a XIII. században felvirágzó előkelő kertek fontos alkotórészeként említi a babérokat a gránátalma mellett. Nyelvünkben a babér szó a XVI. században jelent meg. A XV. században — amint azt a korabeli szójegyzék megörökíti — a laurus neve a babérfa helyett a borostyánfa volt. A régi magyar szóhasználatban fellelhető a jutalommal járó borostyán fogalma, ami a babérkoszorút jelentette. Később babirnak és babilnak is hívták. Az eleinte csak patikában, levelenként vásárolt babér a virágtartó edények megjelenésével Közép-Európában is terjedni kezdett. Ez a XVIII. században volt. „Most már az ünnepélyeken vödörben nevelt babérfákat állítanak az ajtók mellé, emelvényekre stb., és természetesen babérkoszorút készítenek az érdem jutalmazására a magyar klíma alatt is."

A szép magyar kerteknek ettől kezdve örökös vendége lett. A pozsonyi prímási kertben és később az Esterházyak kismartoni parkjában és télikertjeiben jól fejlett babérfák díszlettek.

Az ünnepélyes hangulat elmaradhatatlan kellékei napjainkban is.


A babér szaporítása és nevelése

A Földközi-tenger mellékén honos, erdőket alkotó növények. Európában régóta termesztik. A babér, Laurus nobilis, a babérfélék (Lauraceae) családjába tartozik. Rokonai között sok a haszonnövény, fahéjt, kámfort, gyógyszert és értékes tápanyagot adnak. Rokona a nagy területeken termesztett trópusi avokadó is.

Hazánkban utoljára a földtörténeti harmadkorban éltek a fahéjat adó fák ősei.

Cserje vagy fa termetű növények. Törzsük alacsonyan elágazó.

A magnövények piramis növekedésűek, a dugványokról fejlődők tömöttebb gömbkoronát nevelnek.

Levele bőrszerű, kemény állományú; illatos. Színe sötétzöld. A hajtásokon váltakozó állásban, sűrűn helyezkednek el. A fiatal hajtások eleinte pirosas árnyalatúak, később barnás, majd sötétzöld színűek. Gyakori a tősarj-képződés. Törzse és idősebb ágai szürkésfeketék. Virágai kicsik, jelentéktelenek, sárgásfehérek. Termése 6—15 mm átmérőjű, bogyószerű csontár.

Dugványozással, gyökeres tősarjakkal és ritkán magvetéssel szaporítják. Leggyakrabban használt módszer a dugványozás. Az érett hajtások jól gyökeresednek a téli nyugalmi állapot végén tavasszal, vagy a növekedés befejezése után szeptemberben. A dugványt 5—8 cm-re vágjuk, alsó leveleit távolítsuk el és felső két megmaradó levelét felére vágjuk vissza. Cserépbe vagy ládába dugványozzunk. Az edények aljára humuszos komposztföldet, tetejére 2—3 ujjnyi folyami homokot rakjunk. A dugványok a homokba legyenek besüllyesztve. Talajukat jól öntözzük be, és biztosítsunk meleg párás körülményeket a gyökeresedéshez. A cserepeket és ládákat üveglappal takarjuk. A babérdugványok lassan gyökeresednek. Ez alatt az idő alatt gyakran permetezzük leveleiket. 18—20 °C-on az eredés 8—10 hétig tart. A meggyökeresedett hajtásrészeket ültessük ki egyenként 8-as cserepekbe és néhány napos árnyékolás után fokozatosan helyezzük napra és szoktassuk szabad levegőhöz.

Nagy növényeket tősarjak ültetésével gyorsabban nevelhetünk. Az alakított, állandóan metszett fákon sok tősarj képződik. Ezeket a növekedés befejezése után szeptemberben, vagy tavasszal, a nyugalmi állapot végén szedjük ki a földből. Az óvatosan kibontott sarjakat késsel vágjuk le az anyanövényekről és gyökerestül emeljük ki, majd laza szerkezetű komposztföldbe, 10-es cserepekbe ültessük. Ezután párás, félárnyékos helyen tartsuk. 2—3 hét után gyökerei megerősödnek. Az őszi sarjakat átteleltetjük, a tavasziakat a növekedés megindulása után fokozatosan kihelyezhetjük a szabadba.

Magvetéssel is nevelhetünk növényeket. Hazánkban általában ritkán virágoznak, így terméseit főleg külföldről szerezhetjük be, ezért a magvetés helyett inkább dugványozással vagy tősarjakkal szaporítsuk. Magját januárban vessük lombföld és homok keverékéből készült földbe. A cserepek takarásával állandó párát és nedvességet biztosíthatunk. A csírázás 3—4 hét alatt megindul. A 2—3 lombleveles növénykéket 8-as cserépbe ültessük. Ültetés után 1 hétig árnyékos, párás helyen tartva jól begyökeresednek, és „edzés" után kitehetők a szabadba (május—júniusban).

A babérfákat cserepekben, később ládákban vagy dézsákban nevelhetjük. A talajok iránt igénytelen növények, de a bőséges tápanyagtartalmat meghálálják. Gyengén savanyú vagy közömbös kémhatású talajokba ültessük. Jó földkeveréket állíthatunk össze melegágyi földből és érett marhatrágyából. A normálisan fejlődő növényeket a növekedési időszakban rendszeresen, havonta öntözzük trágyalével vagy tápoldattal.

Nyáron kell a sok nedvesség, a gyakori öntözés mellett koronáját is permetezzük. Ezzel kielégíthetjük nagy páraigényüket. A téli tárolás alatt óvatosan és keveset öntözzünk. Ilyenkor a túlöntözés vagy a kiszáradás egyformán nagy hiba. A teljesen kiszáradó földlabdában levő növények csak néhány nap vagy hét késéssel reagálnak lombhullással. A kemény, bőrszerű levelek nem lankadnak, hanem néhány nap után sárgulnak és lehullanak. Néhányszor öntözés helyett a koronát permetezhetjük is.

Kövér, marhatrágyával kevert földbe ültessük. A nem metszett fák cserjeszerű, földtől elágazó szabálytalan piramiskoronát alakítanak ki, ezért magas törzsű fákat, vagy szabályos piramis alakú növényeket csak rendszeres metszéssel nevelhetünk. Magas törzsű fákat egyetlen erőteljes hajtás meghagyásával kapunk. Tavasszal, kihajtás előtt vagy nyár végén, a növekedés befejezése után metsszünk. Az eltávolítandó részeket tőből vágjuk le, ne hagyjunk ágcsonkokat a fán. Nyár végi metszésre csak akkor van szükség, ha túl erős növekedés követte a tavaszi koronaalakítást, vagy nagyon besűrűsödött a fák koronája. A babérfát nyáron napos helyen, szabadban tartsuk, télen fagypont fölötti (1—4 °C) hőmérsékleten, nyugalmi állapotban teleltessük. Egyike a legigénytelenebb szubtrópusi növényeknek. A téli teleltetés alatt kevés fény is elégséges. A fák nem érzékenyek, jól tűrik a fény- és hőingadozásokat.

Gyakori kártevői a pajzstetvek és gyapjastetvek. Többszöri káliszappanos lemosással, permetezéssel és a forgalomban levő védekezőszerekkel távol tarthatók növényeinktől.

A hazánkban tenyésző babérok díszítő hatásuk mellett fűszernek is alkalmas növények. Érett, de nem öreg leveleit leszedve és napon szárítva kellemes fűszert nyerünk.


California bay, amerikai babér
Umbellularia californica (Hook. & Arn.) Nutt.
Magyar: kaliforniai babérlevél, oregoni mirtusz, édesbabér;
Amerikai angol: laurel, Oregon myrtle

Kétszer olyan erős aromájú, mint a valódi mediterrán babérlevél, Amerikában a boltokban általában ez kapható babérlevélként.
Örökzöld fa. Észak-Amerika csendes-óceáni partja mentén Oregontól Kaliforniáig fordul elő, magassága 15-25 m. Kedvelt kerti növény és útsorfa. Szórt állású, rövid kocsányú, ép szélű levelei hosszúkás-oválisak, 7,5-12,5 cm hosszúak, megtörve erősen szúrós szagúak. Sárgászöld virágai sűrű csomókban állnak, tojás alakú sárgászöld vagy lila termései kb. 2,5 cm hosszúak.

Tejpat, indiai babérlevél
Cinnamomum tamala [Buch.-Ham.] Nees et Eberm.
tejpata, tej patta, Indian bay leaf, cinnamon leaf

A babérlevél indiai változata nagyobb levelű, ízre is eltér a miénkétől. Elsősorban rizsek, pulávok, karik ízesítésére szolgál. Hatásos reuma, rándulás, izomhúzódás ellen valamint ideg- és méhbetegség gyógyítására.

Gránátalma

A gránátalma szaporítása és nevelése

A gránátalma őshazája valahol Közép- és Dél-Ázsiában, Afganisztán, Irán és Azerbajdzsán szubtrópusi vidékein terül el. Innen jutott el Európa földközi-tengeri területeire. Közkedvelt még Dél-Amerika melegebb vidékein, ahol a gyümölcspiacok állandó szereplője. Dél-Tirol napos lejtőin szép gránátalmák díszlenek, de megtalálhatók Észak-Afrikában, és ősidők óta Kínában is. A gránátalmafélék (Punicaceae) családjába tartozik. Tudományos neve, a Punica granatum, a híres pun almára és a termésében levő magokon található gránátszerű fényes húsra utalnak. Családjának tagjai is mediterrán növények, nálunk nem honosak, vadon nem tenyésznek.

Törpe változata a Punica granatum varietas nana, kedvelt dísznövény. Gyönyörű virágai és 3—5 cm-es kis termései különleges szépségűek. Ezek a típusok hazánkban is megtalálhatók.

A gránátalmának sok fajtája alakult ki. Ezeket a termés színe alapján a következő négy csoportra oszthatjuk:

sötétpiros,
sárgászöld,
feketésibolya és
fehér

termésűre. Közülük az első kettő a legelterjedtebb.

A szubtrópusi gránátalma bokortermetű, esetleg kis fává fejlődő növény. Az 50—100 cm-es törpe változatok kivételével, magasságuk 1—5 m között változik. Vékony, hajlított, alacsonyan elágazó törzsén sűrű korona helyezkedik el. A fiatal hajtások és vesszők többé-kevésbé négyélűek, kezdetben zöldespiros színűek, majd idősebb korban fásodnak, és szürkésbarna, barna színűek lesznek. A fejlettebb bokrokon tüskeszerű hajtások is megjelennek.

Rövid nyelű levelei sűrűn állnak, elhelyezkedésük átellenes. A levélnyél felőli oldalon ék alakú levéllemezek hosszúkásak, felületükön fényes zöldek, gyakran pirosas árnyalatúak: fonákjuk világos- vagy sárgászöld, 1—8 cm hosszúak és 0,5—2 cm szélesek. A levelek ősszel lehullanak.

A virágok a hajtások csúcsain jelennek meg; egy közülük rendszerint a hajtás hegyén nyílik. Egy-egy hajtáson 1—5 virág fejlődik. Gyakran a két-három éves fás részeken is képződnek virágkezdemények, ezek a következő évben már korán kinyílnak. A sok virág egyesével a levelek hónaljában jelenik meg. A virágok rövid kocsányon ülnek, vagy kocsány nélküliek. Nagyon gyakori, hogy egy virágban a porzószálak is, és a termő is megtalálható, de előfordulnak csak hím- és csak nővirágot fejlesztő növények. A szép fejlett sárga porzókat és fejlett bibét tartalmazó virágokból remélhetünk terméseket. Ezek a virágok 4—6 cm hosszúak és 5—7 cm átmérőjűek. Jellemző az öt csészelevél és öt sziromlevél, de ez a szám 8—10 is lehet — ezek a legszebb, telt virágú díszváltozatok. A csészelevelek vastagok, húsosak, elhegyesedők és csodálatos élénkpiros színűek. A sziromlevelek színe leggyakrabban világospiros, de pirosfehér, ritkán sárga és fehér változatok is előfordulnak. Számuk rendszerint megegyezik a csészelevelek számával, de kétszerese is lehet; azzal váltakozva helyezkednek el. A sziromlevelek alapi részüknél megvastagodottak, hosszuk 1,5—2,5 cm, szélességük 1—2 cm. Az aranysárga, ovális portokokat tartalmazó 0,5—1 cm hosszú porzószálak nagy számban találhatók a virágokban, szabálytalan elrendeződésben.

A termőrész cellákból áll és nagyon sok apró magkezdeményt rejt magában, amelyek csak akkor termékenyülnek, ha a bibeszál legalább 1—1,2 cm hosszú, sárgáspiros és jól fejlett sárgászöld bibefejben végződik. A sikeres beporzás után nagy, kerekded „almák" fejlődnek, ezek 6—12 rekeszes sok magvú bogyótermések; tömegük 20—80 dkg között változik, 5—12 cm átmérőjűek. A termések héja éréskor sima, fényes, piros, sárgászöld, fehéres, ritkán feketésibolya színű. Kocsánnyal ellentétes oldalukon a megmaradó hegyes csészelevelek koronaszerű képet mutatnak. Az éréskor könnyen vágható, később megkeményedő héj sok piros, rózsaszínű, sárgásfehér, fényes, gyöngyszerű húsba ágyazott magot takar. A magok száma ezernél is több lehet egy termésben; színük fehéres, alakjuk egyik végükön elhegyesedő, sokszögletű. Leggyakrabban kemények, de puha magvú típusok is előfordulnak.

A gránátalma könnyen szaporítható. Hajtásai, vesszői, sőt a kétéves részei is jól gyökeresednek. A dugványozás mellett gyorsan szaporíthatók gyökeres tősarjakkal és magvetéssel. A szaporítás leggyorsabb és legsikeresebb módszere a gyökeres tősarjak felhasználása. A gránátalmabokrok gyakran hajtanak tősarjakat. Ezek, ha a föld alól törnek elő, saját gyökereket fejlesztenek. A sarjakat ősszel válasszuk le az anyanövényekről, a nyugalmi állapot beálltával, amikor a levelek lehullottak. A fiatal növények az első években a nagyobb fagyoktól erősen károsodnak. A leválasztott tősarjakat hűvös helyen (pincében, kamrában) is teleltethetjük, ahol gyenge öntözés mellett biztosabban vészelik át a fagyokat. Ez különösen akkor ajánlatos, ha csemetéinket cserépben, vagy más edényben akarjuk tartani. A jól fejlett sarjak már a következő nyáron virágozhatnak, de általában csak a második évben számíthatunk első virágaira.

Gyökeres sarjakkal gyors sikert érhetünk el, azonban nagyobb mennyiség előállításához a dugványozás célravezetőbb. Az 1—2 éves vesszők, gallyak és hajtások is jól gyökeresednek. A fás részeket tavasszal, az új levelek megjelenése előtt vágjuk le és 20—30 cm-es darabjait laza szerkezetű, homokos talajba (szabadföldi ágyakba) süllyesztve gyökereztessük. A legfelső csomó (nódusz) maradjon szabadon, hogy a gyökeresedés alatt és után megjelenő kis hajtások elegendő fényt kapjanak. Ha szabadban dugványozunk, árnyékolásról és állandó párás levegőről gondoskodjunk. A dugványok néhány hét alatt meggyökeresednek és ősszel végleges helyükre ültethetjük a kis növényeket. Ezek a következő év őszéig helyükön is maradhatnak, hogy jobban megerősödjenek, így könnyebben védhetők az erős fagyoktól. Az egyéves, fás vesszőket tavasszal cserépben vagy ládában is gyökereztethetjük. Erre a célra rövidebb, 10—15 cm-es darabokat vágjunk és homokban gyökereztessük. A megfelelő nedvességet és páratartalmat üveglap- vagy papírtakarással biztosíthatjuk. A dugványokat gyökeresedés után jó humuszos komposztföldbe (melegágyi föld) ültessük át. Megbízható eredménnyel jár a hajtások gyökereztetése is. Egész nyáron sikerrel végezhetjük, hasonlóan az egyéves fás részek gyökereztetési módszeréhez. A hajtásdugványokon csak a legfelső levélpárt hagyjuk meg, a többit távolítsuk el. Jó eredményt érhetünk el úgy is, ha az erősebb, függőleges helyzetű ágrészeket kiválasztjuk és azokról gyűrű alakban eltávolítjuk a héjrészt, majd laza tőzeggel vagy homokos földdel töltött edénnyel (két fél cserép vagy fólia zacskó) vesszük körül. A nedvesen tartott földet a sebzési helyről előtörő gyökerek gyorsan behálózzák és a szár elmetszése után (az edény alatt) saját gyökerű növényeket kapunk. A dugványozás és a tősarjak leválasztása — mivel a növény vegetatív részeinek felhasználásával történik — vegetatív szaporítási módszer. A meggyökeresedett részek az anyanövény összes tulajdonságaival rendelkeznek, így új növényeink nem okoznak csalódást, mindenben megegyeznek a szaporításra kiválasztott bokrokkal.

Ha ivaros úton, magvetéssel szaporítunk, az új növények a szülőkhöz viszonyítva kisebb-nagyobb eltéréseket mutatnak. A magcsemetékből általában rosszabb minőségű növények fejlődnek. Vetésre hosszú ideig tárolt magvakat ne használjunk, mert rosszul vagy egyáltalán nem csíráznak. Nagyobb mennyiség vetését szabadföldi ágyba is végezhetjük (csak jó minőségű, laza, humuszos talaj esetén tanácsos). Kisebb mennyiségek vetésére cserepeket használjunk. A cserepeket félig töltsük meg jó minőségű komposztfölddel, és a magokat a földre helyezett kétujjnyi homokrétegbe rakjuk. A cserepeket üveglappal takarjuk le. A magok mind szabadföldben, mind cserépben néhány nap alatt kicsíráznak. A kis levélkék megjelenése után az üveglapot levehetjük, hogy a csíranövények megedződjenek, majd néhány hét után külön cserepekbe ültessük szét őket.

A trópusi vidékeken is sikerrel termesztik. Jól érzi magát az állandó melegben, de igazi hazája a meleg, száraz nyarú és hideg telű mediterrán. Hazánkban a hosszú ősz elegendő a termések beéréséhez. Ez 200 nap körüli tenyészidőt jelent. A termések lassan fejlődnek, így a július után termékenyülő virágokból már ritkán érlelnek terméseket. A virágok júliustól őszig nyílnak, így a tenyészidő második felében a termések és virágok már együtt díszlenek a bokrokon.

A gránátalma nem vízigényes. A szabadba kiültetett növények a természetes csapadékkal jól gazdálkodnak; csak kivételesen száraz években válhat szükségessé az öntözés. Az edényes növények a vegetáció alatt rendszeres öntözést igényelnek.

Bokrai csaknem minden talajban jól díszlenek. A kopáros, meszesebb területen is megél. A jó minőségű, humuszban gazdag laza vagy középkötött talajon nagyon szépen fejlődnek. Edényes termesztéshez lazább szerkezetű, tápanyagban gazdag talajkeveréket válasszunk. A trágyalét és más mesterséges tápoldatokat erőteljes növekedéssel és dús virágzással hálálják meg. A tápanyag-adagolást a nyár második felétől meg kell szüntetni, hogy a hajtások növekedése időben megállhasson, és őszre érett vesszőkkel készülhessen fel kedvencünk a telelésre.

A gránátalma fény- és hőigényes. Csak teljesen napos fekvésben virágzik rendszeresen és nagy mennyiségben. Olyan helyre ültessük, ahol árnyék nem éri, és északról védett. Erre a célra épület, kerítés, magasabb rézsű, vagy sűrű, nagyobb fákkal beültetett terület a legalkalmasabb.

A tenyészidő folyamán különleges ápolási munkát nem kívánnak. Az idősebb bokrok hajlamosak a besűrűsödésre, ezért a befelé növő hajtásokat és az erős vízhajtásokat a tavaszi kihajtás előtt távolítsuk el — ilyenkor már az esetleges téli ágelfagyásokat is felismerhetjük, és ezektől megtisztogathatjuk növényeinket.

A fiatal vagy hideg fekvésben levő bokrokat a téli fagyoktól védeni kell. A talajhoz közeli részeket földdel, a többi részt szalmával vagy más hőszigetelő anyaggal takarjuk. A védett, déli fekvésű területeken a jól megedződött növények már károsodás nélkül telelnek. A szélsőségesen hideg teleken itt is előfordulhatnak kisebb fagysérülések, de ez főleg a fiatal, 1—2 éves részeket érinti.

Az edényes növények télen hűvös helyiségben, 0—+5°C körüli hőmérsékleten nagyon jól telelnek. Ilyenkor az edény méretétől függően hetente egyszer, vagy havonta egyszer-kétszer öntözzük. Nagyon jók teleltetésre a földes pincék, vermek — de fűtetlen szobában is jó eredményt kapunk. Téli behordásra a jól beérett vesszejű, lombtalan növények alkalmasak. A vesszők beérését (ami a sikeres teleltetés és a következő évi jó virágzás feltétele) úgy segíthetjük, ha a nyár második felében a tápanyag-adagolást és az öntözést fokozatosan mérsékeljük, és az enyhe fagyoknak is kitesszük növényeinket.

Az edényes növényeket eleinte rendszeresen, évente ültessük át nagyobb cserépbe. Az idősebb növényeket dézsában, ládában tartsuk, ilyenkor már hosszabb ideig is maradhatnak átültetés nélkül, de a tápanyagok pótlásáról rendszeresen gondoskodni kell (trágyázás, öntözés trágyalével, tápoldattal).

A folyamatosan fejlődő, egészséges magnövények az 5—6. évben hozzák első virágaikat. Ettől kezdve minden évben rendszeres virágzásra számíthatunk. A dugványról nevelt bokrok 3—4 éves korban, a jól fejlett gyökeres tősarjak 1—3 éves korban kezdenek teremni.

Hazánkban inkább a telt virágú díszváltozatok terjedtek el. Ezek a típusok ritkán és keveset teremnek. A gyümölcstermő változatok általában egyszerű virágúak. Ez a tulajdonság magvetéssel is átvihető, de a termések minősége csak dugványozás vagy tősarjak ültetése esetén biztosítható.

A szabadba kiültetett, jól gondozott növények egészségesen fejlődnek, betegségek és kártevők nem támadják meg. A rossz talajban, gyengén fejlődő edényes növényeknél előbb-utóbb számíthatunk a kártevő rovarok megjelenésére. Leggyakoribb ellenségek a gyapjas pajzstetű, a levéltetű, a liszteske és a takácsatka. Rendszeres átültetéssel — jó feltételek között — távol tarthatók a kártevők, ám jelenlétük esetén védekeznünk kell. A felsorolt rovarok a növény nedvének szivogatásával tartják fenn magukat. A forgalomban levő rovarölő szerekkel sikeresen vehetjük fel a küzdelmet ellenük. Gyengébb károsodás esetén lemosással is eltávolíthatók. A nem megfelelő rossz termesztési körülményeket a kártevők megtelepedése is jelzi. A nyáron szabadba helyezett edényes növények jobban ellenállnak a rovaroknak, mint a zárt helyen, esetleg árnyékos, nagyon száraz, túl meleg, vagy túl hűvös helyen tartottak.

A gránátalma termése késő ősszel érik. A nagy, gömbölyded bogyók erős szárral tapadnak a növényekhez. A gyümölcsöt ollóval vagy éles késsel vágjuk le. Terméseit fagymentes, hideg helyen hosszú ideig tárolhatjuk, így hónapokig megtartják értékes tulajdonságaikat. A tárolás legjobb hőmérséklete +2—3 °C. Termései sok értékes anyagot tartalmaznak. A hús szárazanyag-tartalma eléri a 20%-ot.

Ezeken kívül különböző festőanyagokat és 75—80%-nyi vizet is találhatunk bennük. Nyers fogyasztásra az édeskés típusok a legalkalmasabbak, legkellemesebbek — ezek terméshéja általában világos, fehéres színű. Az édes és savanyú termésűek levének keverékéből — vízzel vagy ásványvízzel hígítva — kellemes üdítő ital készíthető. A citromhoz hasonló savanyú levét külföldön „Granadine" néven hozzák forgalomba. Az üdítő italok mellett gyümölcsfagylaltok, likőrök, szirupok, lekvárok és sűrítmények is készíthetők belőle, sőt bornak és ecetnek is kiválóan alkalmas.

A gránátalma terebélyes cserje vagy kis termetű, sűrűn, alacsonyan elágazó, legfeljebb 6 m magas fa. Ágai hosszúak, tövisesek. A növény örökzöld vagy lombhullató. Rövid nyelű levelei átellenes állásúak, vagy csomókban helyezkednek el. A színén fényes levéllemez hegyes-tojásdad vagy lándzsás, ép szélű, ék- vagy lekerekített vállú (1-10 x 0,5-2,5 cm). Virágai az ágak végén rövid oldalhajtásokon fejlődnek, és egyesével vagy legfeljebb 5 tagú csomókban állnak. A virágtengely korsó alakúan megnyúlik, csúcsán 5-8 széles háromszögletű, húsos, vörös csészelevél helyezkedik el. A csésze a virágtengellyel együtt 2-3 cm-es. A 3-7 szirom világító narancsvörös, ritkán fehér, gyűrött, 4-5 cm hosszú, és nagyszámú porzót zár magába.
Termése: gömbölyded álbogyó. A magház besüllyed a korsó alakú virágtengelybe, azzal összenő. A termés csúcsi részén a megnagyobbodott csészelevelek koronaszerűen maradnak fenn. A csészelevelek hátratörtek vagy összehajlók. A termés átmérője 6-12 cm, szilárd, bőrnemű héja 3-4 mm vastag, kívül gyengén fényes, kis pörsenésekkel borított, megérve foltos sárgásvörös, zöldes vagy barnás, alatta bézs színű vagy krémsárga. Belsejét szivacsos szövetből álló, hártyás válaszfalak tagolják több üregre, melyben a nagyszámú, szabálytalan bunkó vagy bab alakú, sárgás vagy skarlátvörös mag (9 x 3 mm) van. Mindegyik magot az 1-2 mm átmérőjű borvörös, üveges, bő levű magköpeny veszi körül, amely többé-kevésbé összehúzó hatású, íze az édestől a savanyúig terjed. A termés ehető részét a magköpenyek képezik. A terméshéj érés után hónapok múlva a száradás következtében felreped, és robbanásszerűen szórja szét a magokat; a gránátalma név innen ered.
Felhasználása: a húsos, bő levű magköpenyeket maggal vagy mag nélkül kikanalazzák a szétdarabolt termésből. Levéből már a régi Egyiptomban bort erjesztettek; főként üdítő gyümölcsléként isszák, vagy zselét készítenek belőle, Indiában a levet cukorral sűrű sziruppá főzik, amely sokáig eltartható, és körítésként tálalják. A növényt sokféleképpen felhasználják: a kéreg és a terméshéj összehúzó hatású, ezért bélférgek, hasmenés és vérhas ellen alkalmazzák; a gyümölcslevet láz és meghűlés ellen javasolják. A terméshéj sárgásbarna, a virág sárga festékanyagot tartalmaz. Mindkettőt gyapjú és selyem festésére használják. A fajt szívesen ültetik dísznövénynek.
Elterjedése: széles körben elterjedt haszonnövény, amely a szubtrópusi Ázsiában Irántól Észak-Indiáig honos. Kultúrában és elvadulva világszerte mérsékelt övi zónákban is megtaláljuk, a Földközi-tenger térségétől a belső trópusokig. Magyarország melegebb vidékein szabadban is nevelhető.
Termés és betakarítás: az igénytelen fás növény Arid régiókban éppen olyan jól tenyészik, mint a váltakozóan nedves trópusi klímában, kb. -10 °C-ig fagytűrő. Jó minőségű termések hűvös telű, meleg nyarú és viszonylag csekély csapadékú helyeken fejlődnek. Magról vagy dugvánnyal szaporítják, és a kisparaszti gazdaságban vegyes kultúrában vagy házikertben termesztik. A cserjék évente akár 3-szor teremhetnek. A gránátalmák bőrnemű héjuk miatt nagyon kevéssé érzékenyek, és heteken át, hűtött térben akár fél évig is tárolhatók.


A gránátalma ma is az egész telet a pincében tölti s mikor tavasszal a többnyire már korhadó vederben előkerül, olyan kopott, hogy az embernek kedve támad megkérdezni: ugyan mit keres itt a tavasz ragyogó virágai között? Annál pompásabb jelenség a nyár melegében, mikor átellenesen álló, bár nem örökzöld, de mégis bőrnemű, lándzsás levelei zöld színalapjából lángolva sütnek elő a vörös virágok. Ilyenkor már teljes a kert gazdagsága virágokban, mégi s a gránátalmával kevés virág kelhet versenyre; a legpompásabb kertben is feltünő jelenség a különös, ünnepélyes külsejével mindenütt magára vonja a figyelmet.

Már Nyugat-Ázsiában és évezredekkel ezelőtt felkeltette az ember figyelmét. De először nem virágával, hanem főként gyümölcsével. Talán már a kőkori nyugatázsiai embernek gyümölcse volt. De kerti története is lehet vagy négyezer éves, mert Egyiptomban már Kr. e. 1500 körül ültették. A maradó csészével koronázott gránátalmagyümölcs ma is megérdemli figyelmünket. Éretlen korában pirosló, később barna színű, bőrszerű, durva héja éréskor felreped és a kiváncsi szem elé tárja a kétemeletes alma gránátpiros belsejét. Az első emelet háromrekeszű, a felső hat-kilenc rekeszű, mindenik rekeszben számos maggal. A magvak szegletesek, biborkékek és nedves, húsos, vörös magköpeny burkolja őket. A felvágott gránátalma valóban szép látvány átlátszó, kristálytiszta husán áttetsző magjaival. Minden része hasznos. Húsa üdítő gyümölcs, amelyből frissítő italt is készítenek már ősidők óta, a török ezt az italt serbetnek nevezi. Magvai is ehetők, frissen és szárítva egyaránt. A gyümölcs héja cserzőanyag, ezért a régi Rómában malicorium volt bizonyos gránátalmafajta neve. A sokmagú gyümölcs a termékenység jelképe lett s mint ilyen, Astarte, majd Aphrodite jelvénye. Rómában – Plinius bizonysága szerint – legtöbbre becsülték a kárthágói árút, ezért ott gyakran malum punicum, pun alma volt a piaci neve.

Hogy az ókori kertekben milyen fontos szerepe volt, a biblia is bizonyítja, amely Palesztina legfontosabb gazdasági növényeit ebben a rendben sorolja fel: búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olajfa, datolya. Homeros a feákok országában leírja Alkinoos kertjét s abban említi a körtefát, almafát, gránátalmafát, fügefát, olajfát, szőlőt. Görögországba és Rómába többnyire keletről és Afrikából szállították a gyümölcsnek használt árút, noha a gránátalmafát gyakran ültették Hellaszban és Itáliában is. Itáliában az ókorban kapta sok magjáról malum granatum nevét s a modern nyelvekben ez a Plinius által is használt neve honosodott meg. A granum szó magot jelent, a malum granatum tehát sokmagvú alma. Ebből lett az olasz melogranato s rövidítve a granato, a francia grenadier, az angol pomegranate, a német Granatapfel, a régebbi magyar pomagránát, és az újabb gránátalma, amely utóbbi a német név fordítása. Tudományos Punica granatum neve részben a már említett malum punicum, részben a malum granatum emléke. A granatum szó hatása később a katonaság körében is feltűnt, mikor az európai katonaság használatba vette a robbanó lövedéket, annak az olaszban granata, innen a többi európai nyelvben s a magyarban is gránát lett a neve; a kézigránátot dobó katonát sokáig gránátosnak nevezték.

A renaissance korában már csak emlék volt a gránátalma. Az arabok a X. században elhozták Indiából a citromot és a narancsot s előbb Palesztinában, majd Egyiptomban és Afrika északi partjain alapítottak narancskerteket, a XI. században pedig Spanyolországban és Szicilia szigetén is. A gránátalmánál sokkal kellemesebb narancs és citrom, a serbetnél üdítőbb limonádé ettől kezdve hamarosan kiszorította a gránátalmát. Ugyan még Albertus Magnus és Petrus de Crescentiis is felsorolják a gyümölcsfák között, de útóbbi már azt írja, hogy az egyszerűbb emberek délen gránátalmafát, északon szilvafát, birset, füzet, nyárt, vagy szilt használjanak kerítésnek. Tehát a XIV. században már inkább csak mint kerítés játszott szerepet a déli országokban.

Ujra fontos szerephez jut azonban a gránátalma a XV. században. De a gyümölcs ekkor már csak az ornamentikában nevezetes. A renaissance híres gránátalma-motívuma csírájában az ókorba visszanyúlik. Tudjuk, hogy Salamon (Kr. e. 970–933) templomának oszlopfejein többféleképen ábrázolták a gránátalmát s Herodotus szerint Xerxes testőrségének lándzsáin gránátalmadísz fityegett. Keleten a XIV. században elterjed a selymeken a gránátalma-motívum s a XV.-ben Itáliában is ez a legkedveltebb dísz az olasz selymeken. Mátyás király Itáliában készült trónkárpitján a korabeli pápai aranyrózsát utánzó rózsa-motívumon kívül naturalisztikus eredetiségében láthatjuk a gránátalma-motívumokat (XI. tábla).


„A XV. század második felében – olvassuk Az iparművészet könyvében – az olasz selyemszövés terén Velence jut vezető szerephez; de a szigetváros mellett a selyemszövés többi olasz főhelyei is számot tesznek. A gránátalmás mustra most is az uralkodó, de szerény levélkeretéből káprázatos változatossággal alakított s egymást metsző indadísz keletkezik, amelynek egymásba fonódó virág- vagy szalagfűzéreinek keretében magának a gránátalma motívumnak csak kitöltő szerep jut. Ez a kitöltés azonban csak körvonalaiban emlékeztet még a gránátalmára, amelyeken belül a stilizált gyümölcs helyébe akantusz-lombok, szimetrikus virágbokréták, tollas vagy virágos vázák – régi magyar nevükön olasz korsós virágok – és más effélék kerülnek”. Minthogy a XV. századnak legkedveltebb virága a szegfű, többnyire szegfűvel kombinálják a gránátalma motívumot. Így látjuk egy a bártfai múzeumban őrzött olasz származású miseruhán (65. kép.)


A renaissance azonban más módon is feltámasztotta a gránátalmát. és pedig virágjáért, amelyet ugyan jól ismertek az ókorban is, de csak alárendelt szerepet juttattak neki. Plinius azt írja a gránátalma virágjáról, hogy a neve balaustium, orvosságnak és ruhák festésére használják, s az ilyen ruhát balaustium-színűnek nevezik. Löw Imánuel szerint a balaustion vagy balaustium sémi eredetű szó s a gránátalma elfeledett sémi neve, amely a betsa vagy belasa szóból ered. Belasa pedig repedést jelent, tehát eredetileg az érett gyümölcs neve volt. Később azonban ezt elfeledték s Dioskurides és Plinius a balaustion szót a virág neveként foglalták le.

A balaustium nem tünt el a középkorban sem, sőt mint gyógyszer használatos volt az egész keresztény és arab kultúrterületen. Nyilván eme szerepének köszönheti, hogy akkor sem szünt meg iránta az érdeklődés, mikor a gyümölcs már eljutott a feledés útjának kezdetére. A renaissance pedig előtérbe tolta a virágot és azzal, hogy a gyümölcsöt az ismert gránátalma-motívummá alakította, azt is dísszé avatta. A renaissance embere a balaustium-ot az olasz balaustro alakjában használta s az egész gránátalmafát gyakran így nevezte. Mikor Alberti javaslata nyomán elterjedt a növényveder iránt az érdeklődés, a lépcső és az erkély díszítésére szívesen alkalmazták a vederbe ültetett gránátalmafát, amely piros virágaival versenytársa lett a szegfűnek és azt inkább az ablakba szorította. A lépcsőkorlát és az erkélykönyöklő mai napig őrzi nemzetközi nevében a balustium emlékét, ugyanis – mint Löw Imánuel kimutatta – a lépcsőkorlát és erkélykönyöklő Itáliában a díszítésére használt balaustro alapján kapta olasz balaustrata (virágis gránátalmafával szegélyezett) nevét, ebből lett a francia balaustrade, amely később világszerte meghonosodott.

A vederbe ültetett gránátalma a XVI. században egész Középeurópában divatossá lett az olasz példa nyomán az úri házakban. Télire pincébe tették, nyáron a balustrádokat díszítettk vele. Lippay ezt írja róla: „Balaustia, vad pomagránát, avagy teljesvirágú pomagránát, aki gyümölcsöt nem hoz, de a virágja igen szép miniumszínű veres: öreg teljes, mint a középszerű rózsa. Fája, levele nem külömb a gyümölcsöző pómagránátrál. Kirül az olasz fák között. Szaporítása lehet a bujtatás által, vagy a gyökeréről kinőtt ágacskákról, amint gyakran megmondottam. Öreg faedényekbe kell tenni, hogy télbe a pincébe vihessék.” Azonban még a XVIII. század végén sem volt Magyarországon gyakori. Grossinger azt állítja: „a fa nem állja ki a tél szigorát, ezért az ország díszkertjében nagyon ritkán látható.”

Avokádó

Más néven AVOKÁDÓKÖRTE (Persea americana), a babérfélék (Lauraceae) családjába tartozó gyümölcsfa és termése. A fa a nyugati féltekén őshonos, Mexikótól az Andokig. A magas, vagy széles koronájú fának elliptikus vagy tojásdad alakú, 10-30 cm hosszúságú levelei vannak. Az apró, zöldes virágok tömött fürtökben állnak, szirmuk nincs, hat virágtakaró lebeny veszi körül a három körben álló kilenc porzószálat és az egykamrájú magházat. A gyümölcs alakja, mérete és színe igen sokféle lehet, egyes mexikói változatoké csak tyúktojásnyi, másoké 1-2 kg-os. A forma a kerektől a hosszú, karcsú nyakkal ellátott körtealakig terjed, a szín pedig a zöldtől a sötétliláig. Az egyetlen nagy, kerek vagy kúpos magban két sziklevél van. A gyümölcs héja néha az almáéhoz hasonlóan vékony, máskor durva, fás textúrájú. Az olajos gyümölcshús zöldes vagy sárgás színű, dióhoz hasonló ízű. Egyes fajták gyümölcshúsában 25%-ot is elér a telítetlen olajok mennyisége. Az avokádót gyakran fogyasztják salátaként. A pépesített avokádó a mexikói konyha egyik jellegzetes mártásának (guacamole) alkotóeleme. Az avokádó gazdag tiaminban, riboflavinban és A-vitaminban.
Az avokádót széles körben termesztették a trópusi Amerikában a spanyol hódítók bejövetele előtt, de a kertészek csak 1900 után figyeltek fel rá, amikor is kidolgozták az oltványkészítést, s ezzel leegyszerűsödött a legjobb magoncok szaporítása, s egyúttal az ültetvények létesítése.
Az avokádó termesztése virágzó üzletággá vált Floridában, Kaliforniában, Dél-Afrikában, és valamivel szerényebb mértékben művelik Chilében, Brazíliában, Hawaiiban, Ausztráliában és egyes csendes-óceáni szigeteken. Mexikóban, ahol igen népszerű az avokádó, igen nagy mennyiségben termelik. Ültetvényeket telepítettek Izraelben, és sok avokádófa található más mediterrán országokban is.
Kertészetileg az avokádók mexikói, nyugat-indiai és guatemalai fajtákra oszthatók. Egyes botanikusok külön fajnak tekintik a mexikóit Persea drymifolia néven. Az itt őshonos növény levele ánizsillatú, gyümölcse apró (10-25 dkg), héja vékony, íze és minősége kiváló. A mexikói avokádó a leghidegtűrőbb, ott is megél, ahol a többi fajta nem. A guatemalai avokádó a közép-amerikai felvidékeken őshonos, valamivel kevésbé fagyálló, mint a mexikói, gyümölcse közepes vagy nagy (25-100 dkg). Héja vastag, fás, érési szezonja eltér a többiekétől. A leginkább trópusi jellegű, nyugat-indiai avokádó termesztése Florida (USA) déli részére korlátozódik.


Avokádó
Az inkák és aztékok meghódításakor Cortez ezzel az érdekes növénnyel is megismerkedett. A XVI. században kis házikertekben már rendszeres termesztésével foglalkoztak. Dél-mexikói, kolumbiai és ecuadori őshazájából már jóval a spanyol hajósok érkezése előtt bekerült az inkák kertjeibe, ahol hamarosan második hazájára talált. Régmúlt termő példányainak maradványai az ember ősi kísérőjeként mutatják be az avokadót.
Az ananászhoz hasonlítva elterjedése lassúbb volt, mert magjai rövid ideig életképesek, kis magcsemetéi pedig könnyen károsodnak, nagyon kényesek. Igazi felfedezése századunk vívmánya. A középkor ritka növénye korunkban a győztes citromféléket leszámítva, fontosságban a 4. helyre került, amit értékes termésének köszönhet.

Az avokadó szaporítása és nevelése
Az avokadó Dél-Mexikó, Kolumbia, Guatemala és Ecuador területein honos. Innen terjedt át Amerika más területeire, majd Afrikába, Izraelbe és Európába is. Napjainkban Észak-, Dél- és Közép-Amerikában, Dél-Afrikában, Izraelben és Olaszországban foglalkoznak nagyüzemi termesztésével.
Az avokadó a közeli rokonságban álló babérral együtt a babérfélék (Lauraceae) családjának tagja. Ebbe a családba melegebb vidékeken tenyésző fűszer- és gyógyszernövények tartoznak.
Az avokadó többféle néven szerepel a szakkönyvekben. Legújabb neve, a Persea americana mellett előfordul a Persea gratissima mexikói fajának, a Persea drymifoliá-nak általánosított neve is. Az avokadó helyett gyakran szerepel hazánkban az avokadókörte vagy az alligátorkörte elnevezés.
Jelentős egzotikus rokonai a különböző fahéjat és kámfort szolgáltató fák. Hazánkban utoljára a harmadkorban éltek a mai fahéjat adó növények ősei.
Az avokadó 6—20 m-re növő, örökzöld fa. Törzsei alacsonyan elágaznak és szabálytalan koronát fejlesztenek. Levelei 10—20 cm hosszúak és 3—10 cm szélesek, a hajtásokon váltakozva állnak, a hajtások végén sűrűn helyezkednek el. Kérge és levelei ánizsos illóolaj-tartalmuk miatt illatosak.
A virágzatok a hajtások csúcsán, ritkábban az alacsonyabb levelek hónaljában jelennek meg. A virágok bugavirágzatot alkotnak. A kis sárgásfehér kétivarú (hímnős) virágok 0,5—1,5 cm átmérőjűek, illatosak. A portokok csak a bibe idegen virágporral történő megtermékenyülése után érnek meg és nyílnak fel.
Csonthéjas termései nagyok, 7—20 cm hosszúak és 7—10 cm szélesek. Egy nagy magot tartalmaznak. A körte, alma, uborka, szív vagy tojás alakú gyümölcsök tömege 40—400 g között változik. A termések héja sötétzöld, sárgászöld, pirosas, sötétpiros vagy feketés színű. Húsa 1,2—2 cm vastag, világossárga, zöldessárga, világoszöld vagy sárgásszürke tónusú lehet. Az eleinte kemény hús a tárolás alatt puhul meg, és vajszerű állományúvá válik. A termések hosszú, 10—30 cm-es kocsányon lógnak.
A gyümölcs egyetlen magja nagy, gömbölyű vagy kihegyesedő, két szorosan rásimuló maghéj takarja.
Az avokadót a magcsemeték szemzésével és oltásával szaporíthatjuk. Első feladat a magvetés és a magcsemeték nevelése. Magja csírázóképességét hamar elveszti, ezért a termésből kiszedve a vetésig nedves homokban rétegezve tároljuk. Homokos lombföldbe vessük. A magvakat hegyes végükkel lefelé fordítva 3/4 részig süllyesszük a homokos talajba és ezután lombbal vagy más, laza, nagy humusztartalmú, jó víztartó képességű földdel takarjuk. A csírázás optimális hőfoka 20—25 °C. Ezen a hőmérsékleten 6—10 hét alatt megjelennek a kis növénykék.
Szemzéshez növekedésben levő alanyokat válasszunk, legjobb időszak az, amikor a növekedési szakasz elején tartanak. A tavaszi hetekben a szemzést még nyugalomban levő, alvó szemekkel végezhetjük. Az avokadószemzésekhez T alakban vagy fordított T alakban vágjuk be az alanyok héját. A szemzéseket zárt, párás helyen tároljuk.
Oltáshoz valamivel vastagabb alanyokat jelöljünk ki. Itt is feltétel, hogy a magcsemeték növekedésben legyenek, így biztosabb az eredés. Az oltóvesszőket úgy készítsük elő, hogy felhasználásuk előtt 7—10 nappal a leveleket távolítsuk el a hajtásvégekről, és csak 0,5—1 cm-es levélnyél-csonkok maradjanak rajta. Az alanyokat ék alakban, fentről lefelé 3—4 cm hosszan, a bél felé haladva, ferdén behasítjuk.
Az előkészített oltóvesszőket (lehetőleg a beérett hajtások csúcsi részéről) 2—3 szem meghagyásával alsó végükön két oldalról ék alakban metsszük le és illesszük az alany hasítékába. Szorosan kötözzük be és paraffinnal zárjuk le a párolgást. Az oltást üvegházban vagy házi készítésű izzasztószekrényben egész évben végezhetjük, ha megfelelő fényt és hőt tudunk biztosítani.
Nagy légnedvességben és 25 °C körüli hőmérsékleten a szemzések és oltások 3—5 hét alatt megerednek. Ezután az alanyokat felére, majd 1 hónappal később a szemzés vagy oltás fölött közvetlenül metsszük le a megmaradó vad részeket.
A fiatal növényeket az árnyékolás és a nagy páratartalom fokozatos csökkentésével szoktassuk hozzá a természetes fényhez és páraviszonyokhoz, és rakjuk végleges helyükre — a szobába vagy a szabadba.
Gyökérzete érzékeny, ezért átültetéskor vigyázzunk arra, hogy ne sérüljenek meg. Átültetés után 1—2 hétre árnyékoljuk, bővebben öntözzük. A szabadba kihelyezett edényes növényeket a széltől védeni kell.
Közömbös vagy kissé savanyú kémhatású (6—7 pH) talajon fejlődik szépen. Nagy humusztartalmat és jó vízáteresztést kell biztosítani. Ilyen földkeveréket jó minőségű komposzt, melegágyi föld, érett trágya és kevés savanyú tőzeg felhasználásával készíthetünk. A nyár folyamán rendszeres tápanyagpótlásról gondoskodjunk, különösen idősebb növények esetében. Erre a célra a trágyalé és mesterséges tápoldatok jól megfelelnek.
Az avokadó rendszeres öntözést kíván. Hazájában a nedves és száraz időszak rendszeres váltakozása következtében évente több növekedési szakasza figyelhető meg, ezek a nedves periódusokra esnek.
A növények hőigényesek. Nyáron szabadban vagy szobában, télen hűvös, 10 °C körüli helyen jól telelnek. Mérsékelt fűtés mellett, szobában is tarthatjuk a tél folyamán, de jobb eredményt kapunk a hűvös teleltetéssel (pince, előszoba, kamra). Melegigényük ellenére egyes típusok, így a mexikói avokadók a —7 °C-os fagyokat is átvészelik.
A szemzett és oltott csemeték már 3 éves korukban virágoznak és teremnek. A virágok tél végén, tavasszal nyílnak. Kinyíláskor először a bibék válnak éretté — ilyenkor termékenyülnek, de csak idegen virágporral, mert ebben az időben még a portokok zárva maradnak. Az idegentermékenyülés után rövid ideig becsukódnak a virágok, és mire újra kinyílnak, a portokok is érettek és gazdagon ontják a virágport. Ekkor már a bibék nem fogékonyak. A terméskötődéshez ezért általában más fajták jelenlétére is szükség van. Szerencsére sok értékes típusa megtermékenyítés nélkül is (partenokarpia) képes teremni. Ezek a fajták edényes termesztésre is alkalmasabbak. Különleges virágzását és termékenyülését csak 1920 óta ismeri a tudomány, addig rejtély volt.
A sikeres termékenyülés után vagy a partenokarpiás típusoknál a virágzás után 14—16 hónapig fejlődnek termései. Gyümölcsei a fán teljesen beérnek és hosszú ideig otthagyhatók.
Hazánkban a pajzstetűn kívül jelentős kártevői és betegségei nem jelentkeznek. Letisztítással, lemosással (káliszappan) és a forgalomban levő permetezőszerek segítségével könnyen védekezhetünk ellene.
Gyümölcseit érett állapotban szedjük. A zöldes szín éréskor a színes típusoknál elszíneződik, elsötétül vagy megsárgul. A terméseket rövid szárral vágjuk, és hűvös helyen tároljuk. Féléretten (zölden) szedve elég jól bírják a szállítást.
A tárolás folyamán tökéletesen utóérnek. Szobahőmérsékleten is eltarthatók, ebben az esetben az utóérés gyorsabban, 2—10 nap alatt lezajlik. A fő érési idény október—november hónapra esik.
A gyümölcs húsa éretten megpuhul. Színe a vékony, lehúzható héj alatt kívül zöldes, belül sárgásszürke vagy a sárga és zöld szín különböző árnyalatainak megfelelő. Gyümölcsének nincs jellemző zamata, savtartalma jelentéktelen, édes ízű, kicsit a fiatal dióra emlékeztető. Sok értékes anyagot tartalmaz, tápértéke megegyezik a vajéval.
Húsa 25—30% olajat, 1,6% fehérjét és sokféle vitamint: C- és B-komplexeket, sok E- és A-, valamint D- és K-vitamint tartalmaz.
Terméséből különleges saláták készülnek. A cukrászatban fagylaltok és különböző sütemények nyersanyaga, de kenyérre kenve sóval vagy cukorral ízesítve is érdekes csemegének számít.
Fogyasztása dietikus hatású; a gyomorbántalmak mellett a magas vérnyomás és érelmeszesedés ellen is ajánlják. Magjai és levelei szintén tartalmaznak gyomorgyógyszereket. A kérgében és leveleiben képződő ánizsillatú olajokat az illatszergyárak dolgozzák fel.

Füge

Kis méretű 3 - 6 méter magas karakteres kis fa, mely a kertnek jellegzetes mediterrán hangulatot ad.
Levelei nagyok 18 cm átmérőjűek, 3-7 karéjosak, melyek dúsan borítják az egész növényt. Nagy és mélyen karéjos leveleivel szép, déli karaktert adó dísze lehet kertünknek.
Gyümölcse körte alakú 3-10 cm hosszú, különböző színű, sárgás-zöld, bronz, vagy sötét bíborvörös.
Vékony héj takarja a gyümölcshúst, amelyben 30-1600 apró mag található.

A füge hazája Nyugat Ázsia és a Földközi Tenger vidéke. Újkőkorszakbeli ásatások- feltárások alkalmával nyomára bukkantak és kiderült, hogy I.e. 5000- ben már létezett.
A füge az eperfafélék (Moraceae) családjába tartozik. A sok dísznövényt tartalmazó Ficus nemzetségnek tagja, latin neve: Ficus carica. Ez a nagyon népes nemzetség közel 2000 fajból áll. Egzotikus rokonai között találhatók gumit, nagyon kemény fát, lakkot, nyílmérget, iható tejnedvet és gyógyszert adó növények is. Az eperfa — a magyar falusi udvarok elmaradhatatlan szép fája — szintén közeli rokona.

A fügéknek négy nagy csoportja van:

— az első csoport (kaprifikusz) terméseit parányi rovarok, a fügedarazsak termékenyítik;
— a második csoport (szmirnai) virágai önbeporzók, és az érett termések sok magot tartalmaznak;
— a harmadik, a közönséges vagy adriai fügék csoportja — ezeknek gyümölcsei megtermékenyítés nélkül (parteno-karpia) érlelik be mag nélküli terméseiket;
— a negyedik csoport (San Pedro) képviselői a második és harmadik csoport tulajdonságait egyesítik magukban.

A hazánkban tenyésző bokrok a harmadik csoportba tartoznak. A fügedarázs Magyarországon vadon nem fordul elő, ezért a kaprifikuszok nálunk nem teremnek.

A füge nagy bokrokat nevelő, hosszú életű növény. Levelei nagyok, alakjuk a majdnem teljesen éptől az erősen (ujjasan) — szeldelt típusig változik. Élénkzöldek, rajtuk szőrképletek találhatók. Egy- vagy kétlakiak — csak hímvirágokat és csak nővirágokat hordó bokrokon kívül egyes fajtáknál (pl. szmirnai csoportban) hímnős virágú öntermékenyülésre képes egyedek is előfordulnak. A nálunk termő típusok csak nővirágot fejlesztenek és beporzás nélkül érlelik be mag nélküli gyümölcseiket.

A virágok serlegvirágzatba tömörülnek. Sok száz parányi virág alkot egy, a füge terméséhez hasonló virágzatot. A virágok a serleg alakú virágzati tengely belső oldalán, sűrűn egymás mellett helyezkednek el. A virágzati tengely a nyílás után tovább növekszik, elhúsosodik, és ez alkotja a füge gyümölcsét. A virágzási időszakban hosszában kettévágott „fügékben" jól látszanak a befelé néző virágok; később a szivacsszerű üreg összeolvad, és összefüggő húsos állományt alkot. Ez a folyamat az érésig tart. A gyümölcs sok apró csonthéjas termésből kifejlődő terméságazat, amit áltermésnek neveznek. A gyümölcsök alakja — a lapos gömbtől a megnyúlt körtéig — fajtánként és típusonként eltérő. Színe a lilásfeketétől a zöldessárgáig a legkülönbözőbb árnyalatú lehet.

Füge termése
A füge a mediterrán térségek sok meleget és fényt kedvelő növénye. Hazánkban 2-3 méteres bokorrá fejlődik.
Újjasan karéjos, nagy levelei szépek, illatosak, a nyár végén érő gyümölcsei fínomak.
Termesztési körzetének északi határán túl meleg, déli fekvésben, védett helyen, sok napfényen érzi jól magát.
A füge talajban nem válogatós, igénytelennek mondható. Köves, sziklás, száraz talajokon szépen fejlődik.
Általában évente kétszer hoz teremést. Az értékes gyümölcsöt a második hullámban, nyár végén hozza. A gyümölcskezdemények az egyéves vesszők oldalrügyeinek tövén, a rügyfakadással egy időben jelennek meg.

Védett, meleg fekvést, laza talajt kíván. A legjobban házfalak elött a déli oldalon érzi jól magát.
Az ültetés utáni első években fagyérzékeny, ezért tövét télen takarni kell.

Füge metszése
A fügét hazánkban általában nem metszik. Ez nem baj, de a termés így kiegyenlítetlen. A füge egyszer termést hozott vesszői többé már nem teremnek. Rendszeres termést csak úgy kapunk, ha elágazások képzésére serkentjük, azaz sok egyéves vessző képzésére serkentjük a bokrot. A letermett kétéves vesszőket visszavághatjuk egy minél alsóbb helyzetű egyéves vesszőre, vagy tőből eltávolíthatjuk. A metszést rügyfakadáskor májusban végezzük, amikor látjuk, hogy a megmetszendő vesszőkön hol helyezkednek el a kis füge kezdemények.
Tartsuk minél alacsonyabban a termőrészeket, ezek jobban védhetők és a talaj visszasugárzott hőjét is jobban hasznosítják.
A füge augusztustól folyamatosan érik kb. 6 héten át. Csak éretten szedjük, mert nem utóérő a gyümölcse. Frissen és befőttként is fogyasztható.

Tápanyag utánpótlásra alkalmas az összetett NPK műtrágya 10:20:20, vagy 10:30:10 arányú keveréke, de bokronként 30 grammnál többet ne szórjunk ki.

Füge szaporítása
Magvetéssel nem lehetséges, csak importmagból, mivel nálunk termő példányok nem hoznak csíraképes magot.

Fásdugványozás: Október végén - november elején a jól beérett vesszőkből készíthetünk közönséges vagy kalapácsos dugványokat és hidegágyba, üveg alá dugványozhatjuk azokat. Az eredés nem mindig jó, az is lehetséges, hogy az éretlen vesszők gyökeresednek, de a rügyek nem hajtanak ki.

Hajtásdugványozás: A beérőfélben lévő hajtásokból június-augusztusban készítsünk hajtáscsúcs és szárdarab dugványokat. Talkumporos IVS-el kezelve 4-6 héz alatt gyökeresednek, majd szaporítóágyba fagymentesen teleltetve a következő év tavaszán a szabadba vagy konténerbe ültethetők.

Tősarjak szétültetésével és dugványozással könnyen és gyorsan szaporítható. Ritkábban az idősebb bokrokat oltással is javíthatjuk. A külföldről hazánkba érkező aszalt termésekben találunk csíraképes magvakat, nem valószínű azonban, hogy az ilyen magokból fejlődő növények jó minőségű, sőt — öntermékenyülő típusok lesznek. Maradjunk a biztos sikerrel kecsegtető első két módszernél. A tősarjakat ősszel, a lombhullás után, vagy tavasszal, a kihajtás előtt ássuk ki.

A gyökeres kis növényeket — ha ősszel szedtük — cserépbe ültessük be, jó minőségű komposzt vagy melegágyi földbe és fagymentes helyen (pince, szoba) teleltessük át. A tél folyamán kevés öntözést igényelnek. A rügyfakadás előtt kiásott kis sarjnövényeket mindjárt végleges helyükre ültethetjük.

Ha az ültetés helyén erősen köves vagy agyagos a talaj, szórjunk a gyökerei köré jó minőségű földet, öntözzük be jól, és 15—20 cm magasságig takarjuk be földdel a csemeték törzsét. Ha a fügéket edényben akarjuk tartani, akkor az ősziekhez hasonlóan a tavasziakat is cserépbe ültessük. A cserepes sarjakat az első hetekben védett, félárnyékos, magas páratartalmú helyen tartsuk — így gyorsan növekedésnek indulnak gyökerei, és biztosabb az eredés. Dugványozás esetén a vesszőket ősszel, lombhullás után szedjük és a tél folyamán fagymentes helyen nedves homokban, vagy földbe vermelve tároljuk. Ezekből a vesszőkből tavasszal 20—30 cm-es darabokat vágjunk, és ládába vagy szabadba — ha jó, humuszos talajt tudunk biztosítani — helyezzük földbe úgy, hogy a felső végük 2 ujjnyira szabadon maradjon. Ha a földet nedvesen tartjuk és a levegő is jól felmelegedett, a dugványok gyorsan és jó eredménnyel gyökeresednek. A nyár folyamán megerősödő és szép hajtásokat fejlesztő dugványnövényeket ősszel végleges helyükre, vagy edényes művelés esetén cserépbe is ültethetjük. Néhány, kisebb méretű vesszőrész gyökereztetését cserépben, homokban is végezhetjük. Ebben az esetben a 2 levélhelyes (nóduszos) darabok is megfelelnek. Az alsó csomókat dugjuk a homokba és a cserepet üveglappal fedjük le, így is jól gyökeresednek. Oltani csak ritkán szükséges. Ha nagyméretű, de rossz minőségű vagy gyengén termő bokrunkat szeretnénk megjavítani, és nincs türelmünk kivárni az új telepítés termőre fordulását, oltással elérhetjük célunkat. Az alany ágait és vesszőit az oltás fölött néhány rüggyel vágjuk vissza; a csonkot csak eredés után vágjuk vissza teljesen.

A meggyökeresedett részeket szabadba vagy cserépbe ültetve neveljük tovább. A szabadföldi füge a téli takaráson kívül más különleges ápolási munkát nem kíván. Sokféleképpen takarhatunk. A lombhullás után a tövétől kiindulva árkot ásunk, az összekötözött gallyait az árokba lehúzzuk, és földdel, majd lombbal, szalmával, náddal, kukoricacsutkával takarjuk. Árokásás nélkül, a föld felszínére lehúzva is könnyen takarható. A jól fejlett bokrok a téli 10—12 °C-os hideget takarás nélkül is átvészelhetik, de nagyobb lehűlés esetén már fagykárok jelentkeznek. A vesszők fagytűrő képessége nagymértékben függ a nyári hajtásnövekedéstől és az őszi beéréstől. Ezt a füge helyének jó kiválasztásával (meleg fekvés, szélvédelem), szükség esetén trágyázással is elősegíthetjük.

Tavasszal a rügyek kifakadása előtt (márciusban) a takarást távolítsuk el. Ilyenkor az elfagyott vagy sérült részeket lemetszhetjük. Az edényben nevelt növényeket a téli 0 °C körüli hőmérsékletű tárolóból márciusban helyezzük ki a szabadba, napos, meleg helyre.

A fügebokrok nem kényesek. Tűrik a száraz, kopár, meszes területeket, de a jó, tápanyagban gazdag talajokat erőteljes növekedéssel és bő terméssel hálálják meg. Jól fejlődnek a szennyezett, városi környezetben is. Az edényes növényeket trágyalével, különböző tápoldatokkal rendszeresen öntözzük. A vesszők jó beérése érdekében — hasonlóan a gránátalmához — a tápanyagok adagolását és az öntözést (edényes növényeknél) az ősz beköszöntésétől fokozatosan csökkenteni kell.

A tősarjak és dugványok 2—4 éves korukban kezdenek teremni. A fügék általában évenként kétszer teremnek, de a hazánkban is tenyésző harmadik csoportra az évenkénti három virágzás és termés jellemző. Nagyobb termésre azonban csak kétszer számíthatunk. Az első, őszi virágzásból származó apró termések áttelelnek és a következő évben, július—augusztusban érnek. Az őszi hajtásvégeken levő rügyek magukban rejtik a második, tavaszi virágzás alapját képező kis virágkezdeményeket. Ezekből a virágokból augusztus—szeptemberben fejlődnek ki az érett termések. Ugyanebben az időben kis „fügék", azaz új virágok is megfigyelhetők és ha hosszú meleg ősz következik — jó évben bőséges termést arathatunk októberben is. A magyarországi típusok hazájukban (pl. Olaszországban) háromszor teremnek. Nálunk a második, tavaszi virágzás termése a legbiztosabb, bár a harmadik virágzás többszöröse a másodiknak, az őszi hűvös időjárás következtében a legtöbb típusnál a harmadik termésnek csak egy része érik be. A hazánkban tenyésző sok fajta között azonban előfordulnak olyanok is, amelyek az őszi terméseket is szépen beérlelik. Az áttelelő gyümölcsök a téli hideg hatására tavasszal általában lehullanak. Ha a szépen termő bokor erősebb télen jobban visszafagy, akkor nagy számban fejlődnek új sarjak. Ezek a második évben teremnek; két termésre azonban csak a harmadik, negyedik évben számíthatunk. A csak nővirágokat fejlesztő bokrok virágait a kaprifikuszoknál a fügedarazsak termékenyítik. Ezek az apró testű rovarok a hímvirágokból rajzanak ki; ezért hazájában ezeket a virágokat már az ókori görögök óta leszedik és a termő bokrok ágai közé kötözik. Ezt a beporzást és nagy termést biztosító eljárást nevezik kaprifikációnak. Az adriai típusú magyar fügék terméseinek beéréséhez nincs szükség beporzásra. A termések megtermékenyítés nélkül fejlődnek, ezért mag nélküliek.

Hazánkban a fügének kevés a kártevője. Gyökereit ritkán a drótféreg és pajor megtámadja. Előfordul az akácfa-pajzstetű és megtalálták rajta a szövőlepke hernyóit is. A felsorolt rovarok összeszedéssel és megsemmisítéssel, lemosással és permetezőszerekkel sikerrel pusztíthatók. A levelek torzulása, hólyagosodása, a sötét és világoszöld mozaikszerű foltok megjelenése a füge vírusos megbetegedésének következménye. A Gellért-hegy szép fügefái sokat szenvednek tőle. Terjedését a beteg részek elégetésével lassíthatjuk, de súlyosabb esetben az egész bokor megsemmisítése is szükséges lehet. Csak vírusmentes növényeket szaporítsunk.

Szelídgesztenye

A bükkfafélék (Fagaceae) családjába tartozó, dísz-, ipari- és gyümölcsfákat magába foglaló növénynemzetség. Fajai az északi mérsékelt övben őshonosak. Négy faj esetében a szúrós kupacsok 2-3 ehető makkot rejtenek, további hat vagy több fajnál kupacsonként csak egy makk fejlődik.

(Gyakran gesztenyének nevezik még a vadgesztenye (Aesculus)-fajokat, mert azok magja kissé hasonlít a szelíd gesztenye makkterméséhez, toktermésük kopácsai pedig a gesztenye kupacsához, rendszertanilag azonban a két nemzetség elég távol áll egymástól. )

A gesztenyefák általában magas termetűek, kérgük árkolt, leveleik lándzsásak. A porzós virágok többsége hosszú, felálló füzérekben fejlődik, a termősek magánosan vagy csoportosan, a rövid porzós füzérek tövénél helyezkednek el. A termés a bükkfafélék családjára jellemző makk, amely alsó állású magházból, átlagosan hat termőlevélből alakul ki. A termés ehető része a nagy raktározó szikleveleket viselő embrió; nagy a keményítő-, cukor- és ásványianyag-tartalma.

Az amerikai gesztenye (C. dentata) gyors növekedésű fa, magassága gyakran eléri a 30 mt. Észak-Amerika keleti részén régebben nagy területen élt, egy gombabetegség, a gesztenyeszáradás azonban, csaknem teljesen kipusztította. Több helyen az elpusztult tönkök mellett még találhatók életerős tősarjak, de legtöbbjükön már megtalálható a kórokozó, és – az újabb fertőzésektől tartva – az eddig fájáért és terméséért kedvelt fajt már nem termesztik. A megmaradt fákat rezisztens (ellenálló) ázsiai fajokkal keresztezve előállítottak néhány száradás-ellenálló hibridet, és ma ezekkel telepítik újra az amerikaigesztenye-ültetvényeket.

A szelíd gesztenye (C. sativa) is megnő 30 m magasra. Eurázsiában és Észak-Afrikában őshonos. Magyarországon legnagyobb természetesnek vélt állományai és ültetvényei Zalában találhatók, termesztéséhez mély rétegű, humuszban gazdag, kissé savanyú, középkötött talajok a legkedvezőbbek. Csapadékigénye magasabb, mint a hazai átlag, ezért a szárazabb területeken csak öntözéssel termeszthető.

A kínai gesztenye (C. mollissima) általában csak 18 m magas; eredeti termőhelyén egészen 2440 m tengerszint feletti magasságig előfordul. A japán gesztenye (C. crenata) hasonló cserje vagy fa, magassága meghaladhatja a 9 m-t, és csak 915 m-nél alacsonyabban fekvő területeken fordul elő, levelei szív alakúak, amelyeknek a hossza 17 cm.

A szelíd, a kínai és a japán gesztenye termése helyi jelentőségű élelmiszer, de emellett nagy mennyiségben exportálják is. A szelíd gesztenye apróbb terméseit állatok takarmányozására használják, vagy lisztet őrölnek belőle. A legjobb minőségű gesztenyetermés a marónigesztenye, ez olyan fajtákon terem, amelyeket arra nemesítettek, hogy kupacsukban egyetlen nagy makk fejlődjék. Ezt frissen sütve, főzve vagy pürének elkészítve fogyasztják. Frissen csak rövid ideig tárolható, néhány napra vízben alámerítve viszont fermentálódik, s így több hónapig is eltartható, de ekkor már csak püré készítésére alkalmas. Legnagyobb mennyiségben a cukrászipar használja. Mindhárom faj több változatát Európában, Észak-Amerikában és Ázsiában dísznövényként ültetik, a szelíd gesztenye pedig hasznos ipari fa is.

Gesztenyeszáradás

Az Endotia parasitica nevű gomba okozta növénybetegség. Szinte teljesen kipusztította az USA és Kanada őshonos amerikaigesztenye (Castanea dentata)-állományát, és azóta más országokban is pusztít. A gesztenyeszáradásra fogékony egyéb fajok a szelíd gesztenye (C. sativa), a keresztkaréjú tölgy (Quercus stellata) és a virginiai tölgy (Qu. virginiana). Európában számos tölgyfaj már fertőzött.

A betegség véletlenül került be Amerikába Keletről, először 1904-ben, a New York-i Állatkertben figyelték meg. 1925-re a kiindulási pontjától számított 1600 km-es körzetben észak, dél és keleti irányban megtizedelte az amerikai gesztenyeállományokat. Tünetei: a kérgen vörösesbarna foltok jelennek meg, amelyek besüllyednek vagy kiemelkednek, a repedéseken a hajtások és az ágak elhalásához vezető rákosodás indul meg. A fertőzött ágakon a levelek megbarnulnak és elszáradnak, de hónapokig a fán maradnak. Később fokozatosan az egész fa elpusztul. Az idősebb gesztenyegyökereken megjelenő rövid életű hajtásokon és a kevésbé fogékony gazdanövényeken a gomba évekig megmarad. A kórokozó rövid távolságra esőcseppel, széllel és a rovarokkal, hosszú távolságra madarak által terjed. A kínai (C. mollissima) és a japán gesztenye (C. crenata) a betegséggel szemben ellenálló. Az 1970-es években felfedezték a gesztenyeszáradás egy Amerikában őshonos törzsét. A kísérletek tanúsága szerint az őshonos törzs kevésbé virulens, mint más törzsek, és ha egy egészséges fát elsőként ez a törzs fertőz meg, a végzetes (letális) törzs már nem fertőzőképes. Sajnos, a kórokozó ezen kíméletes törzse még nem terjedt el magától az amerikai gesztenye állományában.


Olaszországban különösen sok szelídgesztenyét fogyasztanak, négy fajtacsoport van a termesztésben:

Castagna fajtacsoport - Castanea sativa
Gyümölcsméretűk erősen változó, 45-100 db/kg (22-10 g/db). Belső hártyájuk mélyen behatol a maghúsba, néha kettéosztja azt. Többféleképpen fogyasztják; frissen és feldolgozva fehér, szárított gesztenyének, vagy néhány fajtából cukrozott gyümölcsöt készítve. Eladási ára alacsonyabb, mint a marrone és a hibridek ára. A legjobb árszintet a nagy-gyümölcsű és a korai fajtákkal lehet elérni. A jó termékenyüléshez minden fajtánál idegenmegporzás szükséges.
(pl. Castagna di Montella, Castagna di Serino)

farina dolce = farina di castagne, gesztenyeliszt


Marrone fajtacsoport - Castanea sativa
A gyümölcshéj belső hártyája nem mélyed bele a maghúsba, ezért nagyon könnyű meghámozni. Ipari feldolgozásra és frissfogyasztásra egyaránt használják. Magas áron értékesíthető, keresett cikk a piacon. A gyümölcsnagyság 55-70 db/kg (18-14 g/db). Fái életerősek, felfelé törő növekedésűek, az ültetés utáni 5-6. évben termőre fordulnak az oltványok (a magról neveltek csak a 14-16. évben). Minden fajtának idegenmegporzásra van szüksége. Középkéseiek, szeptember végén kezdhető a szedés. Érzékenyek a kéregrákra és a tintabetegségre.
(pl. Marrone del Mugello, Marrone di Castel del Rio, Marrone di Roccadaspide)


Eurojapán hibridek - C. sativa X C. crenata
Természetes és irányított keresztezésből származnak, az európai Castanea sativa, és a japán Castanea crenata fajoktól. Először Franciaországban és Spanyolországban terjedtek el, Olaszországban az 1970-es évek közepén kezdték őket ültetni, főként Piemonte tartományban.

Fő jellemzőik:
jó ellenálló-képesség a kéregrákkal (endotiás kéregrák) szemben,
kis érzékenység a tintabetegségre.
visszafogott növekedésük lehetővé teszi a sűrű ültetést, minden fajtának nagyok a gyümölcsei, korán, szeptember elejétől elkezdhető e szedés, az európai fajták előtt, egymás közt megporzódnak, nagyon jó porzói az európai fajtáknak, termőképességük felülmúlja az európai fajtákét.
Mélyrétegű, friss, jó szerkezetű talajt igényelnek. Termesztők elmondása szerint a fagytűrésük - 16°C-ig terjed. Az európai fajták tűrőképessége -20°C. További viszonyításul az őszibarack tűrőképessége a szakirodalom szerint -15°C. A telepítés utáni 5-6. évtől, telente, minden második évben metszeni kell, megritkítva a koronát, az elágazásokig visszavágva. Az első elágazások legalább 3 m magasan legyenek, mert különben a lehajló ágak akadályozzák az ápolási munkákat, de még a sorok közötti közlekedést is. A tápanyag-utánpótlást évente, 2:1:2 arányú, összetett műtrágyával ajánlatos elvégezni. Az öntözés lehetővé teszi a legjobb minőség elérését, és az alternancia elkerülését.

Egy évtizednyi megfigyelés alapján a következő fajtákat tartják megbízhatónak:
Primato; bőtermő, nagyon korai, a szedés elkezdhető szeptember elején, termésnagysága 55-60 db/kg (17-18 g/db).
Précoce Migoule; bőtermő, korai, a szedés elkezdhető szeptember második dekádjában, közepes nagysága 50-55 db/kg (18-20 g/db).
Bournette;bőtermő, középkorai, a szedés elkezdhető szeptember második dekádjában, gyümölcsnagysága 60-65 db/kg (15-17 g/db).
Bouche De Betizac; bőtermő, a gyümölcsheg hasonló az európai fajtákéhoz, a szedés elkezdhető szeptember harmadik dekádjában, nagysága 45-50 db/kg (20-22 g/db).
Marsol; közepes termőképességű, a szedés elkezdhető szeptember harmadik dekádjában, nagysága 35-40 db/kg (25-29 g/db).

Összehasonlításként: a magyar fajták 9-12 g/db tömegűek.

Japán fajták - Castanea crenata
Piemontéban két fajta képviseli a csoportot: a Tanzawa és a Ginyose. Ezeket a gyenge növekedés, kisméretű termések, 60-65 db/kg (15-17 g/db), kis koronaméret jellemzi. Váza koronaformával termesztik őket. Igénylik az öntözést és az évenkénti metszést, amely megújítja a koronát és megakadályozza az alternanciát. A telepítés utáni harmadik évben termőre fordulnak. A betakarítás elkezdhető már augusztus végén - szeptember elején. A fajták kölcsönösen porozzák egymást.
-------------------------------
A Gesztenyefa egylaki, virágai egyivarúak, Jún, elején virágzik. A nő- és hímivarú virágok külön virágzatban, de közös barkatengelyen találhatók.
A barkák az azévi hajtásokon a levelek hónaljában jelennek meg. Levelei hosszúkásak, bőrszerűek, tüskés erezetűek. Termése tüskés kupacsú makk. Hatalmas fája - déli eredete ellenére - (-25-30 C károsodás nélkül visel el.) Jól sarjadzik.
A vulkánikus eredetű, savanyú, üde talajokon, szélvédett domboldalakon jól díszlik és bőven terem.
Enyhén meszes talajokon is található, de ha magasa talaj aktív mésztartalma, levelei sárgulnak. Magas kalóriaértékű gyümölcsét (különösen keményítőtartalma magas) megsütve, főzve v. püréként jók.
Jó és különleges mézet adó növény.
Fája magas cserzőanyag tartalmú, vízálló, középkemény, barna gesztű, igen értékes. Hordót, szőlőprést készítenek belőle. Kitűnő bánya- és épületfa. Faszenet is égetnek belőle.
Legnagyobb hazai példányaink Kőszegen, Velemben, Pécs éa Pécs várad között a Mecsekben, Bazsiban, Szentgyörgyváron, Visegrádon és Nagymaroson stb. található.
A Gesztenye termesztése nagymértékű Olaszországban és Spanyol országban, de Franciaországban és az Egyesült Államokban is jelentékeny.
Hazánkban a Gesztenyét szőlőközti szórványfákon termelik és ligetes Gesztenyeerdőkben gyűjtik Kőszeg, Sopron, Pécs, Nagymaros környékén és a zalai dombvidék egyes részein.
A hazai fák zömmel magról keltek, aprógyümölcsűek, de helyenként jelentős számú nagy gyümölcsű oltott fa is található.



Szaporítása
Okt.-ben szedett magvait érés után, ősszel vetik a szabadba.
Tavaszi vetéshez legjobb a tölgymakkhoz hasonlóan a talaj felszínén alom alatt v. veremben tárolni.
Nevelése a csemeteiskolában gyakran két évig tart, mert ilyenkorra lesz csak olyan erős, hogy oltványiskolába telepíthető a csemetéje. Párás klímában, közömbös kémhatású talajon eredményes a nevelése.
Ivartalanul, közönséges bujtással, ősszel a szabadban ritkán szaporítják. Ha sarjat nevel valamely termőfa, ősszel arról is szaporítható.
Fajtái télen házban olthatók kecskeláb ékézéssel, párosítással v. angolnyelves párosítással, a tőalak cserépben begyökeresedett magoncaira. Átoltása tavasszal, rügypattanáskor eredményes, héjalá-oltással.

A Gesztenye ugyanúgy mint a dió és más gyümölcsnemek, nem tartja meg magról fajtatulajdonságát, mégis nagyobbára magról nevelik, pedig szabadföldi oltása, szemzése hazánkban nem ütközik nehézségekbe.
Valószínűleg azért van ez, mert kevés Gesztenye termesztésre alkalmas területünk van, és éppen azon a környéken nem alakultak faiskolák.
Alanyként saját magcsemetéjét, a Castanea sativa-t használják.
A megfelelően tárolt Gesztenye is kb. fél év alatt elveszti csírázóképességét, ezért csjrázási százaléka alacsony. Magcsemetéje lassan fejlődik, szemzésre kétéves csemete felel meg.
Ny-Európában a tintafolt -betegség pusztítása miatt, mely a gyökéren keresztül is fertőz, ellenálló gyökérzetű japán gesztenyére (Gastanea crenata) szemzik a fajtákat.
A termőfák aljának felásása és a kálifejtrágyázás előnyös. A kálisó a kissé meszes talajokon fokozza a fák fagyállóságát, és csökkenti a levelek sárgulását.
Metszeni nem szokták, az elöregedett fákat a törzsnek föld felett történő levágásával ifjítják. A Gesztenye férgesedése ellen a megrágott gyümölcs gyakori összeszedésével védekeznek.
A magról kelt Gesztenye-fa 15 éves korában, az oltott 6-8 év után kezd teremni.
Jól termő fán 40-60 kg Gesztenye is megterem.
Szüretelése szept. végétől okt. végéig a felnyílott kopáncsok kíméletes veregetésével történik. Szikkasztás után száraz helyen tárolják. Szárított levelét gyógyteák készítésére használják.
Nemesítése hazánkban jó ideig csak ún. népi szelekció révén történt. Ennek eredményét azonban az elitfák magról való szaporítása erősen lerontotta.
A legjobb tájtípusok is további nemesítésre szorulnak.
A célkitűzéseket csak külföldi fajták és rokonfajok bekeresz-tezésével és az akklimatizáoiós nemesítés módszereivei lehet elérni. Az egylaki, egyivarú G. nővirágai rendszerint önmeddő-ek, és a porzókat követően virágzanak. Emiatt a kasztrálás felesleges. A nővirágzat a barkatengely megsértésére érzékeny. Virágpor a leszedett és kiterített porzós barkákból bőven gyűjthető.

Kőszegszerdahelyi 29 gesztenye
Erős növekedési erélyű fája bőven és rendszeresen terem. Középkései érésű, október közepén-végén érik. A makk sárgásbarna héjú legnagyobb átmérője 39,7 mm.


Iharosberényi 2 gesztenye
Erős növésű, szétterülő koronájú. Bőtermő. Korai érésű, szeptember végén-október elején érik. A makk sötétbarna héjú legnagyobb átmérője 37,9 mm. A magbél intenzív aromájú.


Iharosberényi 29 gesztenye
Középerős növésű, igen bőtermő. Kései érésű, október végén érik. A makk héja barna, legnagyobb átmérője 30 mm, a magbél erősen aromás ízű.


Nagymarosi 22 gesztenye
Középerős növekedésű, igen bőtermő. A legkorábbi érésű, már szeptember végén szedhető. A makk héja világosbarna, legnagyobb átmérője 39,8 mm.


Nagymarosi 37 gesztenye
Erős növekedésű, bőtermő. Kései érésű, október közepén kezd érni. Héja világosbarna színű, legnagyobb átmérője 38 mm.


Államilag elismert gesztenye fajták:
Iharosberényi 2 - Iharosberényi 29 - Kőszegszerdahelyi 29 - Nagymarosi 22 - Nagymarosi 37 - Nagymarosi 38

Gesztenye - Pallas lexikon

Gesztenye (növ., Castanea Tourn.) van kétféle: jóféle vagy szelid Gesztenye (Castanea sativa Mill. vagy Castanea vesca Gaertn.) és a vad- Gesztenye, ló-Gesztenye (Aesculus Hippocastanum L.).
Mind a kettő szaporodó szerve hasonlít egymáshoz, ezen alapszik elnevezésök is. Azonban a kétféle Gesztenye hasonló részei, melyek hasonló tüskés, végre felnyiló tokban is képződnek, alaktanilag egymásnak meg nem felelők.

A szelid Gesztenye gesztenyebarna héja, melyet sütés előtt felhasítanak, a makkgyümölcs, mint a tölgyfáé, vagy a mogyoró kemény héja, s ez alatt van a mag héja külön, ellenben a ló-Gesztenye gesztenyeszin héja tulajdonképen már a maghéj (nem makkgyümölcs).

A vad-Gesztenye gyümölcse a tüskés tok, melyből a gesztenyeszin magvak kihullnak, mig a jóféle Gesztenye sürü és szúró-sertés tokja a tölgy makkja alatt levő makkcsészének felel meg, s termékenyítés után fejlődik a fiatal termő körül.
Egy-egy ily tartóban rendesen 3 szem gesztenye terem. Kettőnek a külső oldala domború, a belső lapos, a harmadik szem mind a két oldaláról lapított.
A jó Gesztenye gyümölcse eredetileg három termőlevélkéből alakul és háromrekeszü, mindegyikben két-két maggal, makkgyümölcse tehát eredetileg hatmagvú lenne, ámde a fiatal magvak nagyrésze fejlődésben visszamarad s a Gesztenye-makk közönségesen egymagu, ritkábban kétmagu.
Ha több mag fejlődik ki, rendesen apróbb marad.
Gesztenyének rendesen az apróbb szemüt mondjuk, a nagyobb szemü neve maróni. Azonban ez is lehet 2-3 magu.
A szelid Gesztenye a tölgyféle barkás fák közé tartozik, 17-35 m. magas. Levele váltakozó, lándsás, fürészelt, szirma nincs, csupán kehelynemü leple s a merevszáru barkák alján vannak a termő virágok, a barka felsőb részét a szép fehér himvirágok alkotják.
A vad-Gesztenye a szabadszirmúak csoportjába tartozik, kelyhe és szirma, 7 himje és thyrsus-virágzata van.

A jóféle Gesztenye Dél-Európában s Észak-Amerikában nő. A havasok tövében, Svájc Déli részétől kezdve Olaszországon át hazánkig (Zala, Vas, Sopron vmegye), hol folytonos, hol szakadozott erdőövet alkot (gesztenyés, castanetum), de Európa cisalpin vidékein ritkább.
Helyenként kolosszális nagyra és vénre megnő. Fájában sok a bélsugár, különben szép fehér vagy világos barna magyon finom rostu, kemény, mint a legjobb tölgyfa, hajlékony, puha, könnyü s nagyon tartós.
Francia- és Angolországban a földmivelés eszközeit, hajót stb. készítenek belőle, de az asztalos és esztergályos is feldolgozza.
Tüzelőnek kevésbé alkalmas. Nálunk bányaoszlopnak is használják (Nagy-Bánya). Gyökérfaja a legszebb facsomor, hajtásaiból jó abroncs lesz. Dongája boros hordónak legtartósabb és legjobb. Levelével derekaljat tömnek ki.
Gyümölcsének nagyobb szemü fajtáiból a csokoládéhoz hasonló ital és a legjobb kávépótlék lesz. Ez a kávé cukor nélkül is édes. Déli-Európa lakosainak a Gesztenye valóságos áldás. Édeses lisztes magvát különböző módon elkészítve eszik, főzelékhez is adják, sőt a liba- vagy kacsasültet is töltik vele.
Szárazon és gondozva kel tartani, mert hamar romlik vagy penészedik. A féreg bántja, tavaszkor pedig könnyen csirázik. A Castanea Americana Raf. hasonló, de a levele kissé csüngő. Az Egyesült Államok fája. A cserjealaku Castanea pumila L. (Khinkapin) É.-Amerika közép és déli tájain, végre a C. argentea Blume Jáva szigetén, szintén ehető gyümölcsöt érlel.