Füge

"A fügét nem kell ill. szabad metszeni, mert a metszéssel eleve levágod az első termést.
A metszéssel erős növekedésre serkented a fát, vagy bokrot. Új hajtások fognak kinőni,
melyek az erős növekedés miatt lehet, hogy nem fognak beérni( fásodni)ezért kisebb
fagy esetén is elfagyhatnak, ezáltal ismét nem lesz termés. Előfordul, hogy az új hajtások
is hoznak termést abban az évben, de késve, ezért az (időjárástól függően) nem biztos
hogy beérik.
Természetesen, ha alakításról, vagy valamilyen kényszerről van szó, meg lehet metszeni."

Szilvafa

"Szilvára oltható saját maga és sárgabarack.
Tehát szóba jöhetnek a különböző ringlók (ami szintén szilva, de más fajtakör), és a legkülönbözőbb sárgabarackok is beleértve a kajszi és rózsabarack fajtákat is.

(Meg persze lehetne kökényt, mirabolánt is, de gyanítom, szokásos kerti gyümölcsökre gondoltál.)"

Hortenzia

A hortenzia a nagymamám kedvenc virága volt.

A hortenzia (Hydrangea) a kétszikűek (Magnoliopsida) osztályába tartozó somvirágúak (Cornales) rendjének egyik nemzetsége – mintegy 25 fajjal, számtalan hibriddel és változattal.

Származása, élőhelye
Amerikából, illetve Ázsia keleti részéről származik; eredeti termőhelyén az üde talajú erdők cserjeszintjében él semleges vagy enyhén savanyú talajokon (egyes fajták kimondottan a savanyú talajokat kedvelik). A nemzetség legismertebb faját, a kerti hortenziát (nagylevelű hortenzia, Hydrangea macrophylla) az 1800-as években Japánból hozták át Európába.

Néhány év alatt cserjévé fejlődik. Levelei tojásdadok, fűrészes szélűek. Sok kis virága lapos vagy gyakrabban félgömb alakú bugavirágzattá áll össze; ebben gyakran vannak meddő virágok is, megnagyobbodott, sziromszerű csészelevelekkel. A kertészeti, bujtatva vagy dugványról szaporított változatok gyakran csak meddő virágokat hoznak.

Tulajdonságai
Egy–másfél méter magasra növő, lombhullató cserje. Sok kis virága félgömb alakú virágzattá áll össze; ebben gyakran vannak meddő virágok is, megnagyobbodott, sziromszerű csészelevelekkel – a kertészeti, bujtatva vagy dugványról szaporított változatok gyakran csak meddő virágokat hoznak.

Fajtái
Labdaszerű virágzata lehet teljesen fehér, krémszínű sárga, vagy a piros és a kék bármilyen átmeneti árnyalata — ez a fajtán kívül a kalcium- és nitrogén-ellátástól is függ. Ugyanazt a növényt a művelés módjának és virágzás időzítésének más-más megválasztásával kerti vagy szobai változattá is nevelhetjük. A májusi első áldozásra nevelt fehér virágúakat már decembertől hajtatják, a kertben tartott példányok viszont többnyire csak augusztustól nyílnak. Van különösen nagy, fehér virágú őszi fajtája is, amely még később kezd virágozni, de egészen a fagyokig. Egyes, napos helyen tartott, kék virágú fajták lombjai ősszel vörösbarnára színeződnek, még dekoratívabbá téve a bokrot.

Az utóbbi években kapható, ún. Teller-hibridek virágzata eltér a hagyományos fajtákétól: egy külső, terméketlen virágokból álló kék koszorúból és azon belül pedig apró, termékeny virágok sokaságából áll. Ezek a fajták 2 méter magasra is megnőhetnek.

Talaj
A tápdús, jó vízvezető, de nem túl száraz, kissé savanyú talajt kedveli. Meszes talajon a kék fajták virága lila vagy akár rózsaszín lesz, de vannak kimondottan liláspiros fajták is. A káliumtól kékebb lesz a virág (például ha timsóoldatot teszünk az öntözővízbe). A fehér fajták színe nem függ az ásványi sóktól.

Fény
A hortenziabokrot a szabadban a legjobb félárnyékos helyre ültetni, hogy a virágokat nyáron ne érje közvetlen napsugárzás, mert az erős fényben a virágok összezsugorodhatnak (ez rendszeres permetezéssel csökkenthető). A virágzat másnap reggelre még többszöri zsugorodás után is díszlik, de előbb-utóbb elfonnyad.

A fiatal növényeket fagymentes helyen kell teleltetni; később a nem túl kemény fagyokat már elviselik. Alacsony töveket célszerű télire betakarni; kemény fagyok ellen a magasabb bokrokat gyékénnyel vagy régi zsákokkal védik.

Szaporítás
A hortenziát kétféle módon szaporítják. Ha hely van hozzá, bujtathatjuk a bokor alsó vesszőit, de gyakoribb a hajtásdugványozás .

Érdekessége, hogy természetes indikátorként működik. Savas talajban kék(ph=4), lúgos talajban rózsaszín virágot hoz.
Ha alumínium-szulfáttal öntözzük a növényt, akkor a virágok azúrkék színűek lesznek. Ha timsóoldatot teszünk az öntözővízbe, akkor pedig még élénkebb kék virágok nyílnak majd.

A metszés

Koronaalakító metszés
A telepítés után következik a koronaalakító metszés. Célunk, hogy a kívánt koronaforma kialakuljon, minél nagyobb legyen a fa termőfelülete, minél erőteljesebb ágak alakuljanak ki, hogy a termést elbírják, valamint a hajtásrendszer minden részét érje a napfény.
Koronaalakító metszés valamennyi gyümölcsfajtánál szükséges.
A koronaalakító metszéssel a beültetett fa gyökérveszteségét igyekszünk öszhangba, egyensúlyba hozni a fa koronájával.
A visszametszett koronavesszők vagy suhángok igen sűrűn hajtanak ki. Ha ezeket nem ritkítjuk meg, a fa koronája túlságosan elsűrűsödik. Az alakító metszésnek törzskialakító és erősítő hatása is van. Az erős törzs képes az ágrendszert megfelelően kifejleszteni és hordani a termést.
A metszés ideje még a nyugalmi időszakban történik, általában kora tavasszal.

Termőre metszés
A koronaalakító metszés után a gyümölcsfák és bokrok túlnyomó részét nem kell többet metszenünk.
A termőre metszés, illetve a fenntartó metszést diónál, gesztenyénél 5-10 évenkéntm almánál, körténél, szilvánál ... 2-3 évenként kell végezni. Az őszibarack termővesszőit évente rendszeresen metszenünk kell.

Koronaritkító metszés
A ritkító metszéssel érhetjük el, hogy a korona ne váljék sűrűvé, mivel a gomba és rovar kártevők ott jól érzik magukat, és ott szaporodnak legjobban. A beárnyékolt részeken a termőrügyek nem tudnak kialakulni és az ágak belső részei felkopaszodnak.
A korona ritkítás időpontja gyümölcsfajonként változó. Az almatermésűeket egész évben metszhetjük, amikor nincs termés a fán, de a legmegfelelőbb a szüret utáni időszak, október, november.
A csonthéjasok (kajszi, cseresznye, meggy, szilva) koronáját a nyár végén, augusztusban, szeptemberben ritkítani, szintén a szüret után. A csonthéjasoknál fontos a sebek beforradása, ami a magasabb hőmérsékleten gyorsabb, és így a mézgásodás nem következik be.

Ifjító metszés
Idősebb fáknál a korona elöregedése és felkopaszodása teszi szükségessé a metszést.
Csak az a fa ifjítható meg, amelynek gyökérzete és törzse, vastag ágai épek, egészségesek. Ha ez nincs így, akkor a legjobb a fát kivágni.
Az ifjítás szükségességét a fa azzal jelzi, hogy sok gyökér vagy tősarjat hoz, és a fa koronája sok vízhajtást nevel.
Az ifjító metszés időpontja almatermésűeknél a lombhullástól a rügypattanásig tart. Ugyanez csonthéjasoknál augusztus második felétől szeptemberig tart.
Idősebb korban feltétlenül szükségessé válik az ifjítás.

Gyümölcsfák ültetése

Talajelőkészítés: Az elültetett gyümölcsfák megeredése és fejlődése a talaj előkészítésétől függ.
A korábban szokásos mély ültetőgödrös telepítés nem vált be, ezért jelenleg a sík művelést részesítik előnyben. Két ásónyom mélységig felássuk a felső talajréteget, majd még egy ásónyomra, ha kemény az altalaj.

A sík művelés kezdetén az földet 25 cm mélyen és 40 cm széles sávban kiássuk (a). Majd a kiásott barázdába állva az altalajt (b) ássuk fel és javítjuk a szerkezetét. (A kötött talajhoz homokot, a laza talajhoz agyagos földet adunk.) A felásott altalaj felületére 10 dkg/négyzetméter összetett műtrágyát szórunk és az altalajba keverünk.Ezután felül tovább ásunk és ezt a földet a feljavított altalajra forgatjuk.
Végül gyenge humusz és tápanyag utánpótlással fejezzük be a talaj előkészítését.

Faültetés: A faiskolából hozott fát gyökerével néhány órára vízbe állítjuk. Elötte a sérült gyökereit az egészséges részig visszavágjuk.


Lehetőleg nagyon keveset vágjunk le a gyökerekből.

Ültetés elött ássunk egy megfelelő nagyságú gödröt és verjünk bele egy karót. A karó tartást biztosít a törzsnek és a tűző naptól is védi azt. A fát függőlegesen a gödörbe helyezzük, közel a karóhoz, majd földdel takarjuk a gyökereket. Ezután óvatosan rázva felemeljük egy kissé a fát, hogy a föld a gyökerek alá kerüljön.
Akkor jó a helyzete, ha a szemzés helye 10-15 cm-rel a föld felett van, körténél és birsnél pedig a talajjal egy szintben.
A gyökerekre újra földet dobunk és óvatosan megtapossuk. Ezután a maradék földet is ráterítjük és az ásó lapjával öntözőtányért készítünk, amibe 10-15 liter vizet öntünk. Végül a fát 8-as kötéssel lazán a karóhoz rögzítjük, úgy hogy a a kötés a fán magasabban legyen mint a karón. így a fa a földdel együtt ülepedhet és a gyökerek alatt nem képződnek üregek.


Gyümölcsfák ültetési távolsága:

Dió, Gesztenye 8-12 méter
Alma, Körte 6-7 méter
Birs, Naspolya 3-5 méter
Kajszi 5-6 méter
Cseresznye 8-9 méter
Öszi 3-5 méter
Szilva 5-6 méter
Meggy 5-6 méter

Áfonya 1.

- tavaszi virágzáskor 3-4 héten keresztül gyönyörködhetünk a fehértől a halványrózsaszínű virágaiban.
- nyáron és kora ősszel sötétkék, vagy kékesfekete termései díszitik a bokrot.
- télen pedig vesszői sárgára, prirosra, skarlátpirosra színeződne. Fő értéke viszont a gyümölcsében rejlik.

Áfonya virága

Gyümölcssavakat, cukrot,, pektint, cseranyagot, vitaminokat tartalmaz.
Élelmezési értékei közül talán a legismertebb az áfonyadzsem, mint a vadhúsok régi -szinte elengedhetetlen- finom ízesítője. Az áfonya frissen vagy hűtve (2-3 hétig is tárolható) elsőrendű asztali gyümölcs, ami azonban igen sokféle formában feldolgozható (szörp, ivólé, lekvár, krémek, cukrozott gyümölcs, bor stb.) Kíválóan lehet fagyasztani,- felengedve szinte ízletesebb, mint friss gyümölcsként. Szárítással viszont egy évig is eltartható. Az áfonya gyümölcse jelentős A-vitamint tartalma révén a farkasvakság gyógyítására szolgáló gyógyszer alapanyaga.

A termesztés sikerét az alacsony pH értéken kívül a talaj magas szervesanyagtartalma is befolyásolja.
Ezért szerves trágyát, tőzeget, fakérget, esetleg forgácsot kell a talajba keverni. Elérhetünk pH csökkentést ventillált kénpor alkalmazásával is. Sekélyen gyökeresedik, gyökérzete szinte a talajt borító avar alatt helyezkedik el. Ennek magyarázata, hogy a származási helyén gyakran vízelöntés borítja a talajt és az év nagy részén igen magas a talajvíz. A víz szerepe a növény termesztésében kiemelkedő jelentőségű, mivel sekélyen gyökeresedik és ezen gyökerek a talaj leghamarabb kiszáradó rétegében helyezkednek el. A talaj nedvesen tartását mulcsolással segíthetjük. Különös fontosságú az augusztus-szeptemberi csapadék, mert ebben az időszakban történik a következő évi termőrügyek differenciálódása.
Az áfonyabokrok kialakulásának aktív időszaka 6-8 év, de ennek ellenére az ültetés utáni évben már megjelennek az első virágrügyek.

Az áfonya metszése
A bokrok fejlettségi állapotától függően az ültetést követő 3-4-ik évtől kezdve az évi rendszeres metszés az alábbiakból áll:
1. távolítsuk el az elhalt, beteg, sérült vesszőket, gallyakat.
2. metszük le a túl vékony, illetve a túl sűrűn képződött vagy lelógó vesszőket.
3. A 3-4 évesnél idősebb ágakat tőből távolítsuk el.
4. A bokrok körül előtört tőhajtásokból csak 6-8 erőteljesebbet hagyjunk meg, a többit tőből távolítsuk el.

Az áfonyabokrok metszését a nyugalmi időszak alatt bármikor végezhetjük, de a virágzás elötti tél végi időszak ajánlott inkább.
Előfordulhat ugyanis, hogy a vesszők hegye a tél folyamán kissé visszafagy és ezt a tél végi metszés során már figyelembe tudjuk venni.

A gyümölcs tárolása:

Az áfonya érett gyümölcse hűvös pincében pár napig eltartható minőségromlás nélkül.
Hűtőtérben 0 fokos hőmérsékleten néhány hétig , gyorsfagyasztva pedig hónapokig is tárolhatjuk.
A legtöbb áfonyafajtára jellemző, hogy az első két szedésből kapjuk a nagyobb bogyókat, illetve az első szedésből származó gyümölcs jobban tárolható.

Fürtös áfonya: (Vaccinium corymbosum)
Az USA keleti partvidékén őshonos. Nemesítésével 1900 óta foglalkoznak.Savanyú talajt kíván, de a 7 pH-t is elviseli, ennél lúgosabb környezetben azonban elpusztul. Rovarporozta növény, a pollen átvitelét elsősorban poszméhek végzik. Jól bírja a téli hideget, -23 °C-nál sem károsodik.
Napos helyet kedvel.
Gyümölcse elhúzódóan érik, július végétől szeptember elejéig.

Bluecrop
Középerős növekedésű, felfelé törő hajtásrendszerű. A vesszők színe a tenyészidőszakban zöldessárga, a nyugalmi időszakban skarlátvörös.
Fürtje nagy, közepesen laza szerkezetű, bogyói igen nagyok.
Bogyója középnagy vagy nagy. Középkék színű, hamvas. A bogyó könnyen leválik a szárról, jól rázható. Íze kellemesen savanykás, mérsékelten fűszeres.
A legtöbb fajtánál fagyállóbb és szárazságtűrőbb. Az egyik legnagyobb és legkiegyenlítettebb hozamú, középérésű fajta.
Erős metszést igényel.

Vaccinium angustifolium 'Top Hat'Fürtös törpe áfonya
Törpe növekedésű fajta.
Korán termőre fordul, kitűnően alkalmas dézsás termesztésre.
Díszítőértéke megeggyezik a 'Bluecrop' fajtáéval.
Teljesen télálló, nagyhozamú fajta, gyümölcse jól tárolható és szállítható.

Egyéb fajták

Blueray
Bokra rendkívül erős növekedésű, széles hajtásrendszerű. A vesszők színe a tenyészidőszakban világoszöld, a nyugalmi időszakban skarlátvörös. Virágrügye zömök, tompakúpos. Levele közepesen nagy, lándzsahegy alakú. Levéllemeze épélű. Gyümölcsfürtje nagy, meglehetősen tömött, bogyói nagyok, hamvaskék színűek. Íze nagyon jó, aromás. Teljesen télálló, nagyhozamú fajta. Jó tápanyagellátást igényel. Középkorai érésű.

Vörös áfonya
Vaccinium vitis-idaea

Kifejezetten savanyú 3-5 pH talajokat, teljes napfényt kíván.
A növény 5-30 cm magas törpecserje, télen is zöld 1-3 cm hosszú levelekkel.
Jól tűri a téli hideget, elviseli a -22C-ot is. Virágzási ideje május-június, virágai öntermékenyülésre hajlamosak. Gyümölcse 5-10 mm-es, kezdetben fehér, éréskor skarlátpiros, vörös színű.

Termesztett vörös áfonya
Vaccinium macrocarpon

Amerika északi részén őshonos, igen hosszú életű örökzöld bokor.
A Vaccinium oxycoccos - tőzegáfonya - nevű növény alfaja, melyet 1760-ban vettek kultúrába Hollandiában.
A nyirkos, laza talajokat kedveli, ahol a talaj pH értéke 3,2-4,5 között van.
A hó nélküli hosszú hidegek a növény kiszáradását okozhatják.
Szereti a teljes napsütést és a szélvédett helyeket. Jellemző a növényre, hogy a talaj felső rétegében vízgyökereket fejlesszen. A gyökerek a talajmikróbákkal szimbiózisban élnek.
Magassága 1,5-2 méter.

Áfonya öntözése
Szerző: Prof. Dr. Nagy György

Öntözés
A vízellátottság az áfonyatermesztés egyik legalapvetőbb feltétele.
Ahogy az előzőekben is mondtam, az áfonya talajának a tenyészidőszakban állandóan mérsékelt nedvességtartalmúnak kell lennie, amihez heti mintegy 25 mm vízellátotságra van szüksége.
Ez az ellátottság különösen fontos július-augusztusban a gyümölcsérés, illetve augusztusszeptemberben a jövő évi termőrügyek differenciálódása idején, vagyis a kevésbé csapadékos nyári, koraőszi hónapokban.
Ebben az időszakban gondoskodnunk kell ültetvényünk öntözéséről, amihez - sok tapasztalat összegezése szerint - a csepegtető öntözés a legalkalmasabb.
Alkalmazása során ugyanis a viszonylag vékony, rugalmasan hajlítható műanyag csövekben a vizet könnyűszerrel odavezetjük minden bokor tövéhez és úgy adagoljuk, hogy a gyökérzóna talaja állandó, egyenletes nedvességű legyen.
Ez nem áztatja át - esetleg mértéktelenül - az ültetvény területét, mint a barázdás vagy az esőztető öntözés, hanem a bokrok tövénél és körülötte nedvesíti a talajt a kívánt és jól szabályozható mértékig.
Ne feledkezzünk meg azonban az áfonya savanyú talajigényéről, aminek fenntartásához természetesen az öntözővíznek is - legalább közelítően - hasonló kémhatásúnak kell lennie.
Ezért célszerű, ha az ültetvényünk közelében esővizet gyűjtünk - aminek pH-ja éghajlatunkon általában 4,5-5,2 - és azt az ültetvény szintjénél valamivel magasabban elhelyezett tartályból engedjük a csőhálózatba.
Esővíz hiányában az öntözővíz pH-ját kevés ételecet hozzáadásával - megfelelő reagenssel történő ellenőrzés mellett - kell a kívánt értékre beállítani.
A csepegtető öntözőberendezés könnyen kezelhető, alkalmazása gazdaságos. Vízadagolása finoman szabályozható, sőt automatizálható. A csőhálózat - aminek fényvédő kezeléssel ellátott polietilén anyaga nem károsodik sem a napfény, sem a fagy hatására - akár 10-15 évig is kint lehet a szabadban.
Ismert, hogy ezzel az öntözési móddal a műtrágyaoldat is gazdaságosan jutattható a talajba, így az öntözés és a tápanyagutánpótlás egyszerre, egymás hatását kiegészítve, kedvezőbben érvényesül.


Áfonya igényei - A víz
A víz talán a legalapvetőbb életfeltételnek nevezhető, mert igen sokirányú szerepe van a növények életében. így a növényben lejátszódó biokémiai folyamatok közege, ugyanis oldószere és szállítója a szervetlen (N, P, K stb.), illetve a szerves tápanyagoknak, egyben építőköve is a növény által az asszimiláció során előállított szerves anyagoknak, a párologtatás révén szabályozója a növény testhőmérsékletének, és a sejtfalnyomás (turgor) fenntartása által biztosítója a növényi test tartásának.

Az áfonyatermesztés során is valóban az a legfontosabb szükséglet, hogy a megfelelő jellegű, milyenségü víz a kívánt időben álljon a növények rendelkezésére.
Alapvetően abból kell kiindulni - amint a növénytani leírásban kifejtettem - hogy az áfonyának a talajban rendkívül sekélyen, a talajfelszín közelében inkább szétterülő gyökérzete van, ami a talaj leghamarabb kiszáradó, felső rétegében helyezkedik el.

Ezért az áfonya számára nem a ritkán nagymennyiségű, hanem a gyakran vagy - még helyesebb így mondani - rendszeresen kis mennyiségű vízellátás szükséges, még pedig az egész tenyészidőszakban, vagyis áprilistól szeptember végéig.

Ezen belül különösen fontos az augusztus-szeptemberi csapadék - amit hazánk éghajlati adottságai mellett nagy valószínűséggel öntözés útján kell biztosítanunk - mert ebben az időszakban történik a következő évi termőrügyek differenciálódása.
Ez a növény számára kiugróan nagy energiaigényű folyamat, amihez több tápanyagot használ fel, aminek felvételéhez, illetve előállításához nélkülözhetetlen az egyenletes vízellátás.

Azt is figyelembe kell venni, hogy az áfonya nem mocsári növény, tehát a mértéken felüli, különösen a stagnáló talajnedvességet - mint egy-egy időleges vízborítást a téli, nyugalmi időszakban károsodás nélkül - a tenyészidőszakban nem viseli el, aminek azután teljes levélhullás lehet a következménye.

Az áfonya finoman bojtos gyökérzete - ami egyaránt érzékeny mind a kiszáradásra, mind a túlnedvesedésre - éppen azért olyan dúsan szerteágazó, hogy annak révén a felső talajrétegen hamar átszivárgó vízből minél biztosabban és egyenletesebben legyen képes vízigényét kielégíteni. Ha ez nem lehetséges, akkor a növény nem tud tápanyagot sem felvenni és szállítani, sem asszimiláció révén előállítani, s a bokor így csak senyved, súlyosabb esetben hamarosan elpusztul.
Jóllehet vízigény tekintetben a kultúráfonya fajták között határozott különbséget lehet tapasztalni, mégis általánosságban kimondható, hogy az áfonya a tenyészidőszakban azonos talajnedvességi viszonyokat igényel, amihez a talajnak állandó, mérsékelt nedvességtartalmúnak kell lennie. E szükséges vízellátás forrása részben a csapadék, részben a - viszonylag magasan (35-60 cm) elhelyezkedő - talajvíz. Ahol vagy amikor a kívánt magasságú talajvíz nem áll rendelkezésre, ott vagy akkor különös jelentőséggel bír a csapadék, illetve az öntözés.

Honosítási vizsgálataim során összehasonlítást tettem a magasbokrú áfonya származási területén egy - Magyarországgal azonos szélességi fokok (45-50°) között fekvő - jelentős áfonyatermesztő állam, Michigan és hazánk áfonyatermesztésre alkalmasnak ítélhető területeinek csapadékviszonyai között.
Az összehasonlítás alapjául szolgáló sokévi átlagadatok értékelése arra enged következtetni, hogy - más feltételek alkalmassága esetén - a figyelembe vett évi csapadékösszegek mellett hazánkban is kialakulhatnak a kultúráfonya eredményes termesztésének körzetei

Áfonya növénytani jellemzői

A hazánkban is termesztésre ajánlható áfonyafajták az erikafélék (Ericaceae) családjába tartozó, Észak-Amerikában őshonos Vaccinium australe (délkeleti magasbokrú áfonya), Vaccinium corymbosum (északi magasbokrú áfonya) és a Vaccinium lamarckii (nyugati alacsonybokrú áfonya) vad fajok leszármazottai, amelyek fásszárú, lombhullató cserjék.
Rendkívül finoman bojtos, inkább szétterülő gyökéirendszere a talajfelszín közelében, olykor csak a talajt borító avar alatt helyezkedik el.
Ennek az a magyarázata, hogy e fajok származási helyén gyakran vízelöntés borítja a talajt, de legalábbis - az év nagy részében - igen magas a talajvíz. így a fajfenntartás során azok az egyedek tudtak megmaradni, amelyeknek gyökérzete - hogy levegőhöz jusson - csak nagyon sekélyen helyezkedett el a talajban.
Ez lényeges ismeret, amire a termesztés során feltétlenül figyelemmel kell lenni.

A bokrok hajtásrendszere - fajtától függően - jobban vagy kevésbé elágazó, fája kemény, törékeny.
A vesszők a tél folyamán - szintén fajtára jellemzően - sárgára vagy narancssárgára, illetve skarlátpirosra színeződnek. Mivel a termőrügyek az egyéves vesszőkön képződnek, és az idősebb fás részek növekedése emiatt az évek során csökken, ezért a bokrok tövén évente úgynevezett tőhajtások törnek fel a talajból, amelyek révén a növény mintegy önmagát megifjítja.

A levelek a hajtások csomóin egyesével váltakozva, ellentétes állásban, az oldalhajtásokon általában egy síkban helyezkednek el. A levélnyél igen rövid - általában 1-3 mm, a széles nagylevelü fajták esetében 4-7 mm hosszú - ezáltal úgy tűnik, a levél szinte a hajtáson ül.
A levéllemez - aminek a főér által elválasztott két fele gyakran asszimetrikus alakulású - alakja és mérete fajtára jellemző lehet hosszúkás ellipszis vagy lándzsahegy alakú, olykor hegyesedő tojásdad, általában 40-70 mm hosszú és 20-40 mm széles, a tőhajtásokon azonban elérheti a 120-130 mm hosszúságot és a 60-70 mm szélességet is.
A levéllemez felülete általában sötétzöld és fényes, fonáka világosabb zöld és matt, őszre - fajtától függően - sárgára, narancsszínűre, vagy skarlátpirosra színeződik.
A levéllemez éle a legtöbb fajtánál ép, egyeseknél kissé fűrészesen fogazott, amikor a fogakon egy-egy szőrképlet is lehet.
A levéllemez sejtnedve erősen savas kémhatású, ami 2-3 pH értékkel is lehet alacsonyabb, mint általában a kultúrnövényeké. Jellemző - más növényfajokkal ellentétben - hogy az áfonya fiatalabb leveleiben alacsonyabb, az idősebbekben magasabb a sejtnedv kémhatása.

Az áfonya hajtásrügyei kicsik (1-3 mm hosszúak), hegyesek, karcsúak, általában a vesszők oldalán helyezkednek el.
A virágrügyek, amelyek fajtára jellemzően nagyobbak (5-6 mm hosszúak) és zömökebbek (3-4 mm átmérőjűek) - nyárutóján, ősszel differenciálódnak a levélnyelek hónaljában, általában a vesszők hegyerészén, ritkán a csúcsán.
Ezekből a virágrügyekből tavasszal rövidszártagú (néhány cm hosszú) hajtás fejlődik, amin - többnyire 7-12 virágot tartalmazó - csúcs- és oldalhelyzetű virágzat képződik, amiegyüttesen virágfürtöt alkot (5. kép).
A virágok általában rövidkocsányúak (6-14 mm), hosszuk különbözősége mégis fajtára jellemző.
A virágpárta tojás- vagy kissé zárt harangalakú, forrtszirmú, fehérlő, illetve világosabb vagy erősebb rózsaszín, benne egy gyümölcskezdemény a termővel (bibe) és 8-10 porzó.
A párta tövét, annak védelmére, 5 - háromszög alakú - csészelevél veszi körül, amelyek a virágnyílás idején zöld színűek.


A virágzás ideje - bár részben a fajta, részben az időjárás (különösen a hőmérséklet és a napfény) függvénye - bokronként általában 3-4 hét. A virágnyilás a fürtök tövén kezdődik és halad a fürt csúcsa felé.
A virág megtermékenyülése után a gyümölcskezdeményből bogyó képződik, aminek a kocsánnyal ellentétes csúcsán elhelyezkedő csészelevelek megbarnulnak, illetve átveszik a bogyó színét, majd - fajtára jellemzően - felállóan (pl.Collins) vagy befelé hajolva (pl. Coville, Bluetta, Goldtraube) a bogyó csúcsán mélyebb vagy sekélyebb gödröcskét zárnak be. Más esetben annyira rásímulnak a bogyóra, hogy az benövi a csészeleveleket, miáltal a bogyócsúcs gödröcske nélküli, sima felületű lesz, amin csak a csészelevelek alakja rajzolódik ki (pl. Jersey).

A bogyó fejlődésében három - általában 30-30 napos - jellemző időszakot lehet megkülönböztetni.
Az elsőben a bogyók gyors növekedése, a másodikban alig történő méretbeli változás mellett a színeződés megkezdődése, végül a harmadik szakaszban a bogyó - fajtára jellemző - méretének, színének és beltartalmi értékeinek teljes kialakulása megy végbe.
A bogyóérés - a virágnyílás rendjével ellentétesen - a fürtök csúcsán kezdődik, s halad a töve felé.
A bogyók alakja általában kissé lapítottan gömbölyded, ami azt jelenti, hogy átmérője (2. táblázat) valamivel nagyobb, mint a magassága, és ez, valamint a bogyók átlagsúlya (5. táblázat) szintén fajtára jellemző.
A bogyók mérete egyébként az érésmenet rendje szerint alakul, mert a bogyók a virágzat csúcsa felől a töve felé haladva általában nagyobbak, miértis méretük egy bokron belül sem azonos.
Az érett bogyó kék színanyaga kizárólag a héjában van, ezért - azok számára, akik ismerik az erdei áfonyát, meglepő - a kultúráfonya bogyóinak húsa színtelen.
A bogyóban több-kevesebb (általában 15-75 darab) igen apró mag található, aminek méretére jellemző, hogy 1 g-ban 9000 mag van.

Áfonya metszése
Metszés
A növények életében, fejlődésük során megfigyelhető egy testépítő, erősen vegetatív jellegű, majd egy terméshozó, generatív, s végül - mind a vegetatív, mind a generatív folyamat fokozatos csökkenése révén - egy öregedő időszak.

E fejlődésmenetre figyelemmel, a gyümölcstermesztőnek egyik érdeke, hogy a fejlődés vegetatív időszaka minél rövidebb ideig tartson és minél nagyobb termőfelület kialakulását eredményezze, a másik pedig, hogy a generatív időszak minél hamarabb következzék be, minél tovább tartson és évente sok és jó minőségű gyümölcsöt adjon.
A vegetatív és a generatív időszak között természetesen fokozatos az átmenet, sőt bizonyos párhuzamosság és ebből eredő átfedések is tapasztalhatók attól függően, hogy a külső körülmények (csapadék, öntözés, tápanyagellátás, növényvédelem, porzófajta hiánya stb.) mikor, melyik fejlődési irányra vannak inkább hatással.
Mindenesetre a gyümölcsök kifejlődéséhez nélkülözhetetlen a lombozat szervesanyag-termelő tevékenysége, ezért a vegetatív és generatív folyamatok olyan összhangját kell megvalósítani, ami optimális mennyiségű és jóminőségű gyümölcsöt eredményez.
Ezt az állapotot nevezzük termőegyensúlynak.
A termőegyensúly megteremtése tehát az áfonyatermesztőnek is alapvető célja, amire a bokrok eltelepítésétől kezdve figyelemmel kell lennie.
Az áfonyabokrok kialakulásának aktív időszaka bár 6-8 év, mégis a telepítést közvetlenül követő esztendőkben már megjelenhetnek az első virágrügyek.
Ezeket a -vesszők hegyerészén elhelyezkedő, zömök, duzzadt - termőrügyeket az ültetvény első két évében távolítsuk el, hogy azok ne vonják el a hajtásnövekedéstől a táperöt, hanem a vegetatív folyamatot erősítve segítsék a bokrok mielőbbi erőteljes kialakulását.
A későbbiekben, amikor bokraink már kezdenek termőre fordulni, a hajtásrendszert igyekezzünk a kívánt termőegyensúlynak megfelelően alakítani.
Ennek módja a metszés, ami olyan termesztéstechnikai müvelet, aminek révén a gyümölcstermő növény hajtásrendszerét a termesztési cél - esetünkben a termőegyensúly fenntartása -érdekében módosítjuk.

A bokrok fejlettségi állapotától függően a telepítést követő 3-4-ik évtől kezdve, az évi rendszeres metszés során:

- először távolítsuk el az elhalt, beteg, sérült vesszőket, gallyakat;
- azután messük le a túl vékony, illetve túl sűrűn képződött vagy lelógó vesszőket;
- majd messük ki tőben a 3-4 évesnél idősebb ágakat;
- végezetül a bokrok körül előtört tőhajtásokból csak 6-8 erőteljesebbet hagyjunk meg, a többit tőből távolítsuk el.

Az áfonyabokrok metszését a nyugalmi időszakban bármikor végezhetjük, mégis inkább ajánlom erre - még a virágzás kezdete előtt - a télvégi időszakot. Előfordulhat ugyanis, hogy a vesszők hegye a tél folyamán kissé visszafagy, s ezt a télvégi metszés során már figyelembe tudjuk venni.

Áfonya igényei - A hőmérséklet

A hőmérséklet
A biokémiai folyamatok alapvető feltétele a hőmérsséklet, ami - változásai révén -fontos szabályozója a növények életműködésének. Különösen vonatkozik ez a fás növényekre - így az áfonyára is - amelyek élettevékenységeire nemcsak a napi hőingadozás, hanem a hőmérséklet egész évi, évszakok szerinti változásai is hatással vannak.
Nem utolsó sorban éppen a hőmérséklet téli és nyári értékeihez történő alkalmazkodás alakította ki a fás növények életműködésének azt a rendjét, amiben a lombhullás után a nyugalmi időszak kezdődik és tart a nedvkeringés tavaszi megindulásáig, amivel kezdetét veszi a - következő nyugalmi állapot bekövetkeztéig tartó - vegetációs vagy tenyészidőszak.



A termesztő számára ez utóbbi tűnik fontosabbnak, mert ebben az időszakban egy sor látható és jól érzékelhető életmegnyilvánulása van a növénynek (pl.rügyfakadás, virágzás, hajtásnövekedés, gyümölcsérés, lombszíneződés stb.).
Mégis, ne felejtsük el, hogy a téli, nyugalmi állapot - kevésbé látványos - történései legalább annyira fontosak, mert ha a tél hidegének megpróbáltatásait növényeink megsínylik, akkor a tenyészidőszak sem lesz olyan látványos, amint azt várnánk.

Fás növényeinknek a tenyészidőszakban történő szakszerű gondozása, jó kondícióban tartása a feltétele annak, hogy szöveteiben elegendő tartalék tápanyagot legyenek képesek még lombhullásig elraktározni, mert ez fogja eredményezni még a tél beállta előtt vesszeik beérését, kellő fásodását, miáltal éghajlatunkon a kultúráfonya fajták képesek télállóak lenni.
Ehhez persze még hozzájárul a teleinket szintén jellemző hótakaró szerepe is, ami már nemcsak a tél hidege, hanem a hideg, szárító szél ellen is védi az áfonyabokrok tövét és - ami nagyon lényeges - a sekélyen elhelyezkedő gyökérzetét.

A tenyészidőszakban a tavaszi utófagyok a virágzásban, esetleg ritkán, a váratlanul beköszöntő őszi, korai fagyok a következő évi termőrügyek károsításával lehetnek veszélyesek gyümölcstermő növényeink számára. A kultúráfonya fajták - más bogyósgyümölcs fajokhoz képest - e tekintetben türőképesebbek.
A tavaszi fagyok általában éppen az áfonyavirágzás idején jelentkeznek, mégis - mind európai országok termesztői, mind hazai tapasztalataink szerint - nem okoznak kárt az áfonya virágzásában. Természetesen ennek a határértékét nem lehet pontosan megadni, mert az áfonya e tűrőképessége függ a fajtától, a növény kondíciójától, a sejtnedvkoncentrációjától, a talaj nedvességtartalmától stb., de sok egybehangzó megállapítás szerint a kultúráfonya fajták fagyokkal szembeni tűrőképessége jobb, mint akár a vadáfonyáé (!), akár más hazai bogyósgyümölcsűé (pl. feketeribiszke).
Ez mindenesetre figyelemre méltó lehetőség az áfonyatermesztésre olyan területeken, ahol más bogyósgyümölcsűek telepítését éppen a tavaszi fagyok veszélye miatt mellőzni kell.

A váratlanul korán beköszöntő -10 °C mértékű őszi fagy a kellően be nem érett vesszőket és a rajtuk lévő rügyeket károsíthatja, sőt - északeurópai tapasztalatok szerint
- az októberi -16, -20°C hőmérséklet esetén még a jól beérett vesszők is elfagynak. Szerencsére, ez utóbbival a mi éghajlatunkon nem kell számolnunk.

Honosítási vizsgálataim eredményei is az áfonya jó fagytűrő képességét igazolják mind a tavaszi utófagyok, mind az esetleges korai őszi fagyok esetén.
A tél folyamán adódó - esetleg egy január végi - erősebb enyhülést követő hirtelen lehűlés viszont már okozhat fagykárosodást. Ilyenkor a hótakaró megvédi ugyan a gyökérzetet és a bokrok tövét, ha a magasabb helyzetű vesszők vissza is fagynak, a növény képes az ép részekből megújulni, de a károsodás az azévi gyümölcshozamot mindenképpen csökkenti.
A talajhőmérséklet közismerten szintén befolyásolja a növények fejlődését.
Amerikai kutatók azt állapították meg, hogy a kultúráfonya fajták számára a legkedvezőbb a 18-21 °C talajhőmérséklet, mert alatta gyengébb, lassúbb a hajtásnövekedés, ami a talajhőmérséklet emelkedésével gyorsabb, erőteljesebb lesz. Ez mindenesetre annyiban figyelemre méltó, hogy áfonyatermesztéssel kerüljük a hideg, nehezen felmelegedő talajokat.
Az áfonyára káros - különösen tartós (8-10 nap) - magas (40-50 °C) léghőmérsékletről nem kívántam szólni, mert éghajlatunkon ilyen veszéllyel nem kell számolnunk. Az viszont figyelembe veendő, hogy a kultúráfonya fiatal növényei érzékenyek a hazai nyarainkon is előforduló magas hőmérsékletre, különösen, ha ahhoz száraz talaj vagy szárító, meleg szél párosul.

Mindezeket összevetve Magyarország szárazföldi jellegű, kevésbé szélsőséges éghajlatával, ami más, hasonló szélességi fokok között fekvő országokéhoz viszonyítva mind télen, mind nyáron kedvezőbb, megállapítható, hogy hazánk, hőmérsékleti adottságainál fogva, alkalmas lehet a kultúráfonya fajták termesztésére azokon a területeken, ahol erre az egyéb feltételek megfelelnek.

Áfonya igényei - A talaj
Szerző: Prof. Dr. Nagy György

A talaj
A különleges életfeltételek közül az áfonya esetében a legnagyobb jelentősége a talajnak van, aminek milyenségével szemben a kultúráfonya rendkívül igényes.

Az eredményes és gazdaságos termesztésre azért sem könnyű a megfelelő talaj adottságú helyet megtalálni, mert az áfonya számára a talaj több jellemzője együttesen kell, hogy kedvező legyen.

Ilyen a közepesen savanyú kémhatású, humuszban gazdag, jó vízgazdálkodású és jó levegőzöttségü talaj.
Ezeket a feltételeket házikertben 1-2 vagy akár néhány bokor számára tenyészedényes vagy konténeres megoldással lehet biztosítani, azonban az áfonya üzemi termesztésének lehetőségei hazánk területén - csupán a talajjal szembeni követelmények miatt is - rendkívül szűk határok közé szorulnak.

Amint már a növénytani leírásnál is szóltam róla, az áfonya a savanyú talajok növénye a legszebben díszlik és a legeredményesebben terem ott, ahol a talaj kémhatása 4,3-4,8 pH között van.
Egyes külföldi termesztők ettől kissé eltérő értékeket is megfelelőnek találtak, mégis többségük véleménye és jó néhány hazai tapasztalat szerint is a 4,8 pH feletti érték sokkal kedvezőtlenebb az áfonya számára, mint - az egyébként jó vízellátottságú, megfelelően levegős és tápanyaggal optimálisan ellátott környezetben - a 4,3 pH-nál valamivel savanyúbb talaj.

Persze ezek szélsőséges értékű megállapítások, mégis felhívják a figyelmet arra, hogy az áfonya talajjal szembeni érzékenysége olyan komplex igényt tükröz, amiben a talaj adottságok (kémhatás, humusztartalom, talajszerkezet, vízellátottság, levegőzöttség) harmónikusan együtt-érvényesülése szükséges a termesztés eredményességéhez.

Paradicsom

Tettem az ablakba paradicsomot, a múlt évi koktélparadicsom sikerén felbuzdulva. Semmire sem ment, összesen 3 darab piros paradicsom született rajta, és 3 fonnyadt zöld apróság. A csoffadtabb palántákat nem kidobtam, hanem a cégnél elültettem a "kiskertbe". Semmi sem lett belőle.
Gyanítom, hogy a paradicsom nem szereti a sekély földágyat, mert ugyanezek vidéken a kertben őrült hajtásba és termésbe kezdtek.
Szóval ablakba koktélparadicsomot, koktélparadicsom=balkonparadicsom.

Stevia = Jázminpakóca

A Stevia magyar neve: Jázminpakóca

Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)

Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta)

Osztály: Kétszikűek (Magnoliopsida)

Rend: Fészekvirágzatúak (Asterales)

Család: Fészkesek (Asteraceae)

Nemzetség: Stevia



A jázminpakóca (Stevia rebaudiana) a fészkesek családjába tartozó évelő növény, mely Dél-Amerikában őshonos és édes leveléről nevezetes. A levelét, illetve az abból kinyerhető és az édes ízért felelős szteviozidokat sokfelé édesítőszerként használják, ízhatása azonos tömegű cukorénál mintegy 300-szor erősebb, lassabban alakul ki és tovább tart. Nagyobb mennyiségben fogyasztva kesernyés utóíz alakul ki, amely az édesgyökérre emlékezetet

Hurma

Kína, Japán, Korea legelterjedtebb, legnépszerűbb 4-6 m magasra növő gyümölcsfája, melynek nagy paradicsom formájú, sárgabarackízű gyümölcsei ma már megjelennek a budapesti nagy áruházak választékában is. Normál teleinket takarás nélkül átvészelik. Hatalmas, fényes, haragoszöld leveleikkel önmagukban is kertünk díszei. Gyümölcsei tökéletesen beérnek, mert utóérőek, akkor fogyaszthatóak, amikor már teljesen megpuhultak. Ha valaki nagyon mohó és kemény állapotban kóstolja meg, az kiábrándul belőle az akkor még magas csersavtartalma miatt. Fiatal példányait célszerű védeni az erősebb fagyoktól - később már minden hideget kibír. 2-3 éves korban teremnek.Mag nélküli fajták - beporzás nélkül is termő - partenokarp fajták 30-40 dkg-os termésekkel. Terméseik éretten aranysárga színűek. Magos fajták - ugyanolyan értékesek, mint a magnélküli fajták, a hazai időjárási viszonyokat nagyon jól bírják és könnyen, bőven teremnek. Magjairól szaporítani is lehet. Terméseik éretten pirosló húsúak. Önbeporzók, egy növény is terem.

A kakiszilva legfeljebb 15 m magas, lombhullató, gömbölyű, laza koronájú, egy- vagy kétlaki fa. Levelei szórt állásúak, bőrneműek. Lemeze (25 x 10 cm) elliptikus vagy tojásdad, rövid, tompa csúcsú, a levél színén fényes sötétzöld, fonákján ezüstösbarna szőrű, és lombhullás előtt sárgára vagy narancsvörösre színeződik. A barna szőrű levélnyél kb. 2,5 cm-es. A 4 tagú, levélhónalji, csüngő virágok egyivarúak, csészeleveleik és szirmaik az alsó felükön csőszerűen összeforrtak. A termős virágok magánosan fejlődnek, csészéjük nagy, széles, hátratört cimpájú, kb. 3 cm átmérőjű, és nagyobb, mint a világos zöldessárga, harang alakú párta. A legfeljebb 1 cm-es porzós virágok mindig hármasával állnak, csészéjük csak feleakkora hosszú, mint a párta. Termése: csüngő, széles-gömbölyded bogyó, kb. 8 cm nagyságú. Mindkét végén bemélyedt és gyakran gyengén négyszögletű. A megnagyobbodott, széles, 4 cimpájú csésze megmarad a termés alapi részén. A terméshéj vékony, sima, fényes, megérve sárga, narancsszínű vagy vörös. A lédús, kezdetben szilárd, éretten lágy, sárga, narancsszínű vagy vörösesbarna terméshús a teljes érettség előtt nyersen élvezhetetlen, keserű, erősen csersavas és összehúzó hatású. Érett, lágy állapotban a csersav már részben vagy teljesen eltűnik; a bogyó édes ízűvé és zamatossá válik. Sok fajtája steril, a termékeny bogyóban 4-8 hosszú, tojás alakú, egyik oldalán lapított, 2 cm-es barna mag van.

Felhasználása: a tökéletesen beérett, csersavmentes gyümölcsöt meghámozzák, vagy a héjból kikanalazzák, ízlés szerint cukrozva, zöld citrom levével lecsepegtetve vagy jégkrémmel tálalják. A terméshúst gyümölcssalátákba teszik, joghurthoz és más tejes ételekhez keverik, de kalácstöltelék, sütemény ízesítője vagy lekvár, zselé, illetve csatni alapanyaga is. Az érett gyümölcs maximum 2 napig tárolható el hűtőben. A kaki héjastól, de a csészeleveleket eltávolítva, lefagyasztható. Utóérés: szobahőmérsékleten, 2-3 napig. A jó fajták termésleve ízletes italt szolgáltat, Ázsiában bort és likőrt is készítenek belőle. Kedvelt csemege a kandírozott kakiszilva, ehhez az összehúzó hatású gyümölcs is alkalmas. Délkelet-Ázsiában a szétfőzött termések pépjét kis lepények formájában megszárítják. A csersavat tartalmazó bogyók elvesztik keserű ízüket, ha felfőzik, és éjszakára a főzővízben hagyják őket. Az éretlenül betakarított, exportra szánt termésnek többnyire megmarad összehúzó hatása, íze is gyengébb. A pörkölt mag kávépótló. Az éretlen termések cseranyagát bőrök kidolgozására használják. A megszárított terméskocsányból és csészéből készített főzet a kínai gyógyászatban nagyon becsült szer köhögés és légzési nehézségek ellen. Világos mintázatú, alaptónusában fekete, kemény fájából Ázsiában faragványok és intarziás munkák készülnek.

Elterjedése: a Himalájában és Burma, Thaiföld, Indokína, Kína, Korea és Japán hegységeiben honos; a szubtrópusokon és a trópusi hegyvidékeken 1000 m felett világszerte termesztik. Termesztése és betakarítása: kismértékben fagytűrő, szubtrópusi hegyvidéki növény, amely a trópusi síkvidéken nem tenyészik. Több mint 1000 fajtáját szelektálták (idetartozik az Izraelben nemesített Sáron-gyümölcs), amelyek a termések nagyságában, színében, főként ízében és csersavtartalmában különböznek egymástól. Magról vagy gyökérsarjakkal szaporítják, és gyakran oltják is. A gyümölcsöskertekbe és ültetvényekre telepített fák 3-4 évente akár 100 kg termést hozhatnak. A bogyókat teljesen éretten, a csészével együtt vágják le a fáról; a túl korai betakarításnál aromájuk nem tud teljesen kialakulni. A termések hűtve több hétig tárolhatók.

A datolyaszilva szaporítása és nevelése
Délkelet-Ázsia nedves, szubtrópusi tájainak bennszülött növényei a datolyaszilvák. Európai termesztése csak a múlt század végén és századunk elején lendült fel. Nagy termesztési központjai jelenleg a japáni, kínai, indiai ősi termőhelyei mellett Kalifornia, Florida, a volt Szovjetunió és a Földközi-tenger vidéke. A datolyaszilva a Diospyros kaki az ébenfafélék (Ebenaceae) családjába tartozik. A Diospyros ebenum, az értékes fekete mauricius ébenfa Indiában élő közeli rokonnövény. Ehető gyümölcséért nemzetségének egyik faját, a Diospyros lotust is termesztik Dél-Európában, jelentősége azonban jóval kisebb a datolyaszilváénál, számunkra mint alanynövény érdekes.
Gyenge termésű, magról kelt 30—40 éves fái hazai parkjainkban fellelhetők. Ezek a növények különösebb ápolás és védelem nélkül a leghidegebb teleket is jól átvészelték.
A datolyaszilva lassan növő alacsony fa vagy bokor termetű növény, magassága 3—15 m. Szabálytalan gúla alakú, bőségesen elágazó koronát fejleszt. Törzse 12—15 cm-es vastagságúra növekszik. Levelei váltakozó állásúak, rövid nyelűek. Sötétzöld levéllemezük 5—25 cm hosszú és 2,5—15 cm széles lehet. Virágai általában egyivarúak, de néha hímnős típusok is megjelennek. A sárgás- vagy zöldesfehér virágokra a négyes szerkezet jellemző. A hímvirágok kisebbek, 0,8—1,8 cm-esek, a hajtásokon csoportosan nyílnak. A 2,5—4 cm széles nővirágok magánosak. Nagy, 10—50 dkg-os bogyótermései éretlenül hamvaszöldek, éréskor sárgászöld, sárga, narancs- vagy pirosas színűvé változnak. A megtermékenyülés nélkül fejlődő termések rendszerint mag nélküliek. Termékenyülés esetén gyümölcsönként 6—8 db magra számíthatunk.
A datolyaszilvát szemzéssel, oltással és gyökérsarjakról szaporíthatjuk. A magról kelt növények lassan fejlődnek, termésük apró rossz minőségű. Jó alanyai a saját magcsemeték vagy más faj magnövényei. Leggyakrabban a Diospyros lotus és virginiana fajokra szaporítanak.
Az ősszel gyűjtött magokat a tél folyamán homokban rétegezve tartsuk, tavasszal cserepekbe vagy szaporítóládába vethetjük. Az edények alsó részébe nagy humusztartalmú komposztföldet tegyünk, és a magokat az erre terített 2—3 ujjnyi vastagságú homokrétegbe vessük. Üveglappal vagy papírral takarva biztosíthatjuk a megfelelő páratartalmat. A csírázás kedvező hőmérséklete 18—20 °C körül van, csírázás után már alacsonyabb hőmérsékleten is jól fejlődnek. Az egész vegetációs időben sikerrel szemezhetők a legegyszerűbb T szemzési módszerrel.
Az oltott növények rövidebb idő alatt virágoznak, és hamarabb koronát fejlesztenek. A datolyaszilva-csemetéket kecskeláb-ékezéssel oltsuk. Legjobb a tavaszi, kihajtás előtti időszak. Az oltóvessző — hasonlóan az alanynövényekhez — nyugalomban levő növényről származzon. Az oltások félárnyékos, meleg, párás helyen 4—5 hét alatt erednek. Az eredési százalék csekély, ezért ajánlatos egyszerre több oltást végezni.
A fa termetű datolyaszilvák ritkán fejlesztenek tősarjakat, ha mégis megjelennek, természetes gyökeresedés után szaporításra jól felhasználhatók. A gyökeresedő sarjak a törzs és gyökerek érintkezési helyein nőnek, ezért az oltással vagy szemzéssel szaporított fák sarjai a gyenge minőségű alanynövény szöveteiből épülnek fel. Ilyen sarjakról rossz minőségű termő fák fejlődnek, ezért csak alanynövényeknek használjuk azokat. Jó termésű növényeket csak kiváló minőségű magról nőtt fák sarjaiból kaphatunk. Ezek gyümölcsei nem okoznak majd csalódást. Az ősszel szedett tősarjakat hűvös helyen teleltessük, és csak tavasszal ültessük végleges helyükre.
A datolyaszilvát edényben vagy állandó helyen, a kertben is nevelhetjük. A hazai teleket jól átvészeli. A megeredt szemzéseket és oltványokat fokozatosan szoktassuk a természetes körülményekhez, és tegyük ki vagy ültessük a szabadba. Az edényes növényeket a bennük levő föld szintjéig süllyesszük a talajba. Ablakpárkányokon, folyosókon és teraszokon is tarthatjuk kisebb példányait. Tápanyagban gazdag, jó vízáteresztő képességű talajokon fejlődik kielégítően. Kedveli a nagy humusztartalmat és a rendszeres trágyázást, tápoldatos öntözést (edényes növényeknél).
Sok nedvességről kell gondoskodni, de a vízállásos területeket nem bírja. Melegigényes növények, ezért szélvédett, meleg területet válasszunk. Hidegtűrésük jó biztosítéka a hazai termesztésüknek. Az erős fagyokat (—15, —20 °C) is túlélik. Leveleiket az első fagyok után lehullatják.
A szaporítás utáni első években ajánlatos takarni a fiatal növényeket (szalma, lomb, növényi szárak). Normális fejlődésükhöz szükséges a téli hideg, ezért az edényes növényeket is hideg helyen vagy szabadban (takarással) teleltessük. A fiatal növények alakításával igyekezzünk bokor vagy alacsony törzsű faalakot kialakítani. A szárazabb területeken tartott növényeket az extrém körülményeket jobban tűrő Diospyros lotus alanyokon szaporítsuk. A lotus faj erős karógyökereket fejleszt, az alanynevelés folyamán, átültetéskor a főgyökér visszacsípésével serkenthetjük az oldalgyökerek erősödését.
A szemzett és oltott növények 3—4 éves korukban kezdenek teremni. A virágzás május—június hónapban figyelhető meg. A maghozó típusok csak nővirágokat fejlesztenek, így beporzó, hímvirágos növényekről kell gondoskodnunk a jó termékenyüléshez. Edényes növényeknél, különösen ha védettebb helyen tartjuk, mesterséges beporzással biztosíthatjuk a megfelelő terméskötést. A mag nélküli típusok beporzás nélkül is kötnek terméseket (partenokarpia), ezért lehetőleg ilyen típusokat szerezzünk be az edényes vagy házikerti termesztéshez.
Termései októbertől decemberig érnek és a kisebb fagyokat károsodás nélkül átvészelik. Fái rendszeresen és bőven teremnek. Hazai kártevői és betegségei nem ismertek.
A magot érlelő típusok terméshúsa pirosló paradicsomhoz hasonló sötét színű, puha állományú. Éretlen állapotban erősen fanyar ízűek, ezt a 0,1—1,5%-ban jelenlevő csersav okozza. A mag nélküliek aranysárga vagy narancssárga, szilárd húsállományú, édes ízű gyümölcsöket érlelnek, ízük a kajszibarackra emlékeztet.
A beszínesedett, megpuhuló terméseket teljesen érett állapotban szedjük. A gyümölcsöket a rajtuk levő nagy csészelevelekkel együtt, ollóval vagy késsel vágjuk le a hajtásokról. A félig érett termések utóérnek.
A gyümölcsök húsa zselészerű vagy kemény, édes ízű, nyersen és feldolgozva egyaránt kiváló csemege. Talán a legelterjedtebb gyümölcs az aszalt „kakifüge". Aszalás előtt addig gőzölik a gyümölcsöket, amíg megpuhulnak, és utána laposra préselik. Friss termései 0 °C körüli hőmérsékleten hosszabb ideig eltarthatók. Egyes fajtákon a fanyar íz érett állapotban is érezhető, szokásos ezeket érés előtt leszedni és citromos vízbe áztatni, ami megszünteti a kellemetlen mellékízt. Húsa dietikus jellegű. Terméseiből desszerteket, fagylaltkrémet, dzsemet, szörpöt, gyümölcsízt és befőttet készítenek.

A legfagyállóbb szubtrópusi növény a datolyaszilva - hazánkban is kitűnően tartható. Szélsőséges teleken a fiatal hajtások lefagyhatnak, de a több éves ágak már nem károsodnak. Kínában és Indiában már az ókorban termesztették. Őshazájából, Kínából terjedt el. A fa jó alkalmazkodó képességével meghódította az USA-t, Grúziát, Örményországot, Görögországot és a mediterránumot. Bár lassan, de hazánkban is kedvelté válik. Magyarországon kb. 400 oltott fa található, elsősorban kiskertekben. Három - nagyobb - kísérleti ültetvény is létezik már. A Balaton felvidéken, Kiskőrösön és a Ferihegyi repülőtér közelében. Eddig kitűnően vizsgáztak. (Az egyik ültetvényen jégverés okozott károkat, de ne feledkezzünk meg arról a tényről, hogy hazánkban most kezd elterjedni és nem őshonos.)
Régebben a kétlaki növények voltak túlsúlyban. Jelenleg már csak a partenocarp vagyis a megtermékenyülés nélkül is termő példányok vannak forgalomban. Ezek a fák magot nem érlelnek. A növény későn, általában május végén virágzik - így a késői fagyok sem tesznek kárt a virágzatban. Gyümölcse októbertől szüretelhető. 20-40 dkg súlyúak. Színük a sárgától a sötét pirosig terjed, fajtától függően. Kinézete, állaga a paradicsomhoz hasonlít leginkább. Éretlen állapotban szájat összehúzó csersavat tartalmaz. A gyümölcs utóérlelése szükséges - ekkor a csersav lebomlik. Csak akkor fogyasztható, ha teljesen puha tapintású. Cukorban, karotinban és C-vitaminban gazdag, különleges ízű gyümölcs. Gyümölcse frissen, aszalva, krémnek, lekvárnak készítve fogyasztható.
Hideg helyen Húsvétig is eltartható. Íze talán őszibarack, sárgabarack és egy kis kanál méz keverékére hasonlít. A növény 3-5 méterre megnövő, sűrűn elágazó fa. Szabálytalan gúla alakú, bőségesen elágazó koronát fejleszt. Termete az almafáéhoz hasonló. Levelei hosszúkásak, enyhén oválisak, olajosan fénylőek. Virágaira a négyfelé osztottság jellemző. A hímvirágok kisebbek, csoportosan helyezkednek el, míg a nővirágok magányosan találhatóak. Nemcsak gyümölcséért, díszfaként is tartják.
Szaporítás: Diospyros lotus magcsemetébe oltással vagy szemzéssel. A vad magról kelt növények gyümölcse apró, fogyasztásra alkalmatlan. Oltás után a harmadik évben fordulnak termőre a csemeték.
Metszés: Csak, ha feltétlenül szükséges - koronaalakítás céljából. Ágazata törékeny. Metszés csak rügyfakadás után. A vágási felületet azonnal fasebkátránnyal le kell zárni, mert a fa a seben keresztül kiszáradhat!
Ültetés: Talajra nem igényes, de az erősen mocsaras, meszes talajt nem kedveli. 50x50x50 cm mély ültetőgödröt készítsünk, melybe morzsalékos, tápanyagban és humuszban gazdag földet teszünk. A fát olyan mélyre helyezzük a gödörbe, hogy az oltás 15-20 cm-re a talaj szint alá kerüljön.Ezzel nagy fagyok esetén el kerülhetjük a nemes rész kifagyását. Enyhén tömörítsük, majd 20-30 liter vízzel alaposan öntözzük meg.
Öntözés: Főképp az ültetés utáni években bőségesen, de nagyobb korban is meghálálja a sok öntözést nagyobb és több gyümölccsel.
Tápoldatozás: Ültetéskor a gödör aljára szerves trágya. Legjobb az érett marhatrágya. Később csak ősszel, beöntözéssel juttassunk tápanyagot a növénynek. Kártevője hazánkban nem ismert. Vírusra, gombabetegségekre nem érzékeny. Valódi biogyümölcs. Vegetációs időszakban, a nitrogénben gazdag tápoldat gyümölcshulláshoz vezethet. Dézsában is kitűnően tartható.
Néhány jó tanács: Célszerű datolyaszilva fánkat az első 2-3 évben takarni. A szabadgyökerű növények rosszul viselik az átültetést, lehetőleg konténeres növényt vásároljunk. Nyár közepén, amikor a gyümölcsök dió nagyságúak -a fa fálogat- ledob egy csomó termést, ez természetes folyamat. Az Olaszországból (főleg középről) behozott csemeték sokkat fagyérzékenyebbek, mint a hazai magból kelt, hazai fáról oltott növények.

Citromfa

Poncirus trifoliata
magyar nevén: Télálló citrom, Vadcitrom
angol nevén: Trifoliate Orange
német nevén: Dreiblättrige Orange, Bitterorange


Származás: A rutafélék (Rutaceae) családjába tartozó vadcitrom Kína északi részén és Koreában őshonos. A magyar nevével ellentétben nem igazi citrusféle, csak közeli rokona annak.

Leírás: Lombhullató, sűrűn elágazó törzsű bokor. A merev, matt zöld hajtások lapítottak, tüskékkel erősen felfegyverzettek. Fényes zöld összetett levelei 3 levélkéből állnak, erre utal a tudományos nevében a latin trifoliata jelző is, melynek jelentése háromlevelű. A levelek összedörzsölésekor a valódi citrusfélékhez hasonlóan jellegzetes citromillatot árasztanak. A szárnyas levélnyél 8 - 25 mm hosszú.
Fehér illatos virágait április végén vagy május elején hozza az egyéves hajtásokon. 5 cm átmérőjű sárga termései az esetleges őszi lombhullást követően is a tövises ágakon maradnak. A termések íze keserű, és rengeteg magot tartalmaznak. A kezdetben lassú növekedésű növény 2 - 3 méteres áthatolhatatlan bokorrá fejlődik.

Környezeti feltétel: Meleg, napos helyet kedvel. A Poncirus trifoliata az egyetlen citusfélékhez hasonló növény, amely kiültetve könnyedén elviseli a hideg teleinket. A fagyok kisebb károkat okozhatnak az ágvégeken, de ezt könnyen kiheveri. A fiatal növényeket az első télen célszerű takarni. Hidegtűrése - 20°C körüli.
A talajra nem túl érzékeny. A forró nyári időszakban meghálálja a gyakori öntözést. Nem túl hosszú életű növény, 20 - 30 évnél ritkán él tovább.
Gyakran használják a citrustermesztő országokban a citrusok törpésítő alanyának, ill. A mérsékelten hidegtűrő fajták télállóságának javításaként is gyakran erre az alanyra oltanak.
A vadcitrom a narancs és a grapefruit családjába tartozik. Régen a citromok alcsaládjába sorolták – innen kapta a Citrus trifoliata nevet. Japánból hajóúton került Európába és terjedt el a mérsékelt égövi tájaktól a szubtrópusokig. Lombhullató, 2-3 méter magasra növõ cserje. Levelei három lemezből állnak – hasonlatosak a lóheréhez, de kissé elliptikusak. Ötszirmú fehér virágai a levél hónaljából késő tavasszal nyílnak, de nyár végi másodvirágzás is gyakori. Narancssárga 4-5 cm-es gömb alakú gyümölcse sokmagvú, nagyon dekoratív. Termései a lombhullást követõen sokáig az ágakon maradnak. Gyümölcse C-vitaminban nagyon gazdag. Kellemes, különleges aromájú frissítő ital készíthetõ belőle. Tea ízesítésére, lekvár, zselé készítésére is kiválóan alkalmas.
Rendkívül fagyálló (-25°C), ezért a nemesítésre kitűnő alany. Ágai kurta növekedésûek és erős tüskékkel rendelkeznek, ezért nagyon alkalmas sövénynek.
Napfényt és tápanyagban gazdag, közepesen kötött, jó vízelvezetésû talajt kíván. A tápoldatozást, öntözést bő terméssel hálálja meg. A metszést, alakítást jól tűri.
Szaporítása – félfás dugvánnyal nyáron, vagy tavasszal megvetéssel.
A kétéves növények - takarással – már kiültethetőek a szabadba. 7-8 éves kortól fordul termőre. Dézsás termesztésre is alkalmas.

Stevia Rebaudiana

Eredete

Ez a növény Paraguayban őshonos, ahol a helyi guarani indiánok használják többszáz éve teaédesítésre, étvágycsillapításra, bőrbetegségek (dermatitis, eczema, seborrhoea) ellen, vágási sebek esetén is, mert gyorsan hat, különösebb forradás jele nélkül. A Stevia Rebaudiana Bertoni leveleiből készített kivonatok becslések szerint többszázszor édesebbek a cukornál. Az édes ízt fõleg a növény leveleinek akár 13 %-át is kitevő stevioside adja, ami egy szénhidrát alapú glycoside, fehér por alakban is kivonható, amit először 1931-ben francia tudósoknak sikerült elérni. Steviolbioside (nyom), rebaudioside A (2-4%), B (nyom), C (1-2%), D (nyom), E (nyom) és dulcoside A (0.4-0.7%) tartalom, és további édesítő kémiai járulékanyagok.

Próbaültetvényes kísérleteket végeztek Spanyolországban, Kanadában, Ausztráliában, de számos más országban is, például 1998 óta még a Cseh Köztársaságban is. Paraguayban, Brazíliában, Mexikóban és Ázsia jelentős részén (pl Japán, Kína, Dél-Korea, Malaysia, Thaiföld) már nagyon rég óta termesztik és használják. Paragayban több mint száz éve, Japánban 33 éve, Kínában 18 éve fogyasztják. Eddig egyetlenegy mellékhatásos esetet sem regisztráltak semelyik kontinensen. A Shanghai Star tavaly (2002) március végi kiadása idézi Shanghai város Egészségügyi Felügyelő Intézetének igazgatóját, aki szerint "az utóbbi 17 évben egyetlen dokumentált eset sem fordult elő a stevia édesítőszer betegségkeltő hatásaira.

Gyógyító hatású növény, melyből ma már édesítőszert is készítenek. Nem tartalmaz szénhidrátot, így nem csak cukorbetegek, de candidások és diétázók is fogyaszthatják.A Stevia egy hihetetlenül édes növény, szárított levelei negyvenszer, a kivonatai akár 300-szor édesebb a cukornál.Mellékíz-, kalória- és szénhidrátmentes. Kitűnően alkalmas édesítésre, főzésre és sütésre egyaránt. Ma már több formában, szirupként, porként és tablettaként is megvásárolható. Az eddigi kutatások szerint a Stevia:

• Kalória mentes
• Szénhidrát mentes
• Nagyon kevés kell belőle
• Nincs mellékíze
• Nem mérgező
• Teljesen természetes
• Főzhető, süthető
• Klinikailag tesztelt
• Javítja az emésztést
• Csökkenti a magas vérnyomást
• Gyulladás csökkentő hatású
• Alkalmazzák bőrbetegségekre
• Csökkenti a gyomorsavat
• Antibakteriális tulajdonságai révén segít a fogszuvasodás megelőzésében

A Steviát leginkább Dél-Amerikában és Ázsiában termesztik, jótékony hatásai miatt már évszázadok óta használják. Manapság a leveléből teát főznek, a kivonatokat, pedig édesítésre használják.A Brazíliában és Paraguayban élő bennszülött lakosok évszázadok óta használják a Steviát édesítőszerként. A modern gyógynövény terápia mindkét országban számon tartja, mint vércukorszint- és vérnyomáscsökkentő, vízhajtó, szíverősítő és általános erősítő szert. Levele cukorbetegség, elhízás, fogszuvasodás, magas vérnyomás, kimerültség, depresszió, édesség utáni vágyakozás és különféle gyulladások ellen használatos.

Használhatják cukorbetegségben, candidiasisban, cukorérzékenységben szenvedő, illetve túlsúlyos egyének is.

www.orchideak.hu

A "bácsi" nagyon jófej, egzótákkal (és orchideákkal) foglalkozik. Stevia révén kerültünk hozzá, egy családi ház kertje telis-teli mindenféle jófej növényekkel (hurma, füge, boróka, mindenféle pálmák, leánderek, japán vízililiomok, tillandsiák, datolyaszilva-fa, guava, indániai banán, babér, eukaliptusz, gránátalma, ilyesmik), van üvegháza is (meg egy jófej kutyája). Vettünk steviát, meg télálló citromfácskát, és teli van a kertje hurma-fával, amiken rengeteg gyümölcs érik éppen.

Babér

Régen ismert fűszer, a mediterráneumban vadon is termő, Kis-Ázsiában honos, a Földközi-tenger környékén széles körben termesztett örökzöld fa vagy cserje.
Cserepes, dézsás növényként tartható (már az ókori egyiptomiak, görögök, rómaiak is tartottak babért nagy cserépedényekben). Régen a dicsőség, a hírnév, a győzelem jelképe volt.
A felül fényes, alul matt, bőrszerű, lándzsa alakú levelek jellemző fűszeres szagúak és kesernyés ízűek. Illóolajat, csersavat és keserűanyagot tartalmaz. Fűszernek a növény levelét használjuk.
Nyáron kitelepíthető a kertbe. Télen tanácsos világos, hűvös helyen teleltetni (vagy üvegházban). Ritkán öntözzük. Szoktak kúpos vagy gömb formájúra nevelni – a metszést jól tűri, s nem utolsósorban a nyesedék zölden felhasználható ételeinkben. Újabban magas törzsű fácskát is nevelnek belőle. Hajtásdugványozással – nyár közepén – könnyen szaporítható. Visszacsípés után elbokrosodik. Ezt többször kell ismételni, hogy a kívánt formát elnyerjük. Virágzata fürtös, fehér. Termése fekete bogyó. A babérfa gyümölcséről kevesen tudják, hogy több fűszerkeverék része! Óvatosan kell adagolni az őrleményét, mert „robosztus” aromája van! A bogyó őrleménye a mártások egyik jellegzetes fűszere. Főként burgonyából készült ételekhez ajánlott. A szarvashús pácolásánál jelentős szerepe van a borókával együtt.
Különleges aromás ízt ad az egybesült sertés- és marhahúsoknak is, ha a párolás utolsó harmadában teszünk a levükbe egy-két levélkét. Különösen ott elengedhetetlen, ahol enyhén savanykás ízű szósz, mártás vagy öntet kerül az étel mellé (vadas marha fartő, citromos mártás, nyúl, szarvas, őz stb.).
Egyike azon növényeknek, amelyek a fűszernövénycsokor (bouquet garni) nélkülözhetetlen eleme.
A jó minőségű áru hat-nyolc cm hosszú, olajzöld színű. (Néha bogyó is kerül a csomagba, nyugodtan használhatjuk a levéllel együtt.)

További babérfajták világszerte:
Kaliforniai babér - Umbellularia californica (Hook. & Arn.) Nutt.
Tejpat, indiai babér - Cinnamomum tamala [Buch.-Ham.] Nees et Eberm.
Daun salam, indonéz babér, salam-levél - Eugenia polyantha

Apolló bosszúja Daphnét örökzöld babérrá változtatta, ám a szép nimfa a növényekben is tovább kísértett. Ettől kezdve Apolló és a babér elválaszthatatlanok lettek. A fa minden tulajdonságát az istentől kölcsönözte és Apolló papjainak szertartásaiban mindig szerepelt a babér. Fejükön babérkoszorút hordtak, és éjszakára párnájuk alá is bedugták, mert segitségével álmaikban megjelent a jövő. Amikor jóslataikat előadták, kezükben babérágat tartottak és bogyóját rágcsálták. Ha Apollónak kedves áldozatot akartak bemutatni, akkor babérfát égettek. Az égő babér elmondta nekik eljövendő sorsukat. A csendes tűz rossz előjel volt, de erős pattogó lángjai boldog időket sejtettek.

A babért akkor ismerhetjük igazán, ha Apollót ismerjük. Apolló volt a lant és költészet istene; ezért került babérkoszorú a költők fejére. Apolló volt a bűnbocsánat istene, így lett a babér a bűnbocsánat jelképe. A győztes hadvezér fején a babérkoszorú esengést jelentett az istenek engesztelő kegyéért. A római katona babérággal törölte le véres kardját, hogy istenei megbékéljenek.

A rómaiak azt tartották, hogy babérba nem üt a mennykő. Tiberius császár fején babérkoszorúval vészelte át a viharokat, úgy látszik, sikerrel, mert az ég megkímélte a villámcsapástól. Apolló nyila űzte el a ragályt, ezért a babér is képes volt erős illatával a rothadási és betegségeket megakadályozni és távol tartani a gonosz szellemeket.

A látnoki erejű babér és a művészek kapcsolata nemcsak Apolló érdeme. A görögök az írókat és költőket különleges, ritka jóserejű embereknek tartották, ezért lett jelképük a babérkoszorú. Nem csoda, hogy a tehetséget növelő — sőt néha pótló — koszorú a művészek kedvelt tartozéka maradt századokon át. A babér evése fokozta az emberek jóslóképességét. A híres Pithia, Delph jósnője ezért nemcsak fején viselt babérkoszorút, hanem szájában is, jóslás idején. Ennyi babér láttán könnyű volt a szellemeket vallatóra fogni, hiszen mindezeken kívül háromlábú székét is babérok díszítették, széke mellett pedig a szent babérfa zöldellt. Apolló és a nimfa története sokáig elevenen élt a görög népben. Ha valahol nagyon szépen és buján fejlődött a babérfa, azt suttogták, hogy az isten ott változtatta Daphnét babérrá. A görögök mintájára egy ideig a rómaiak is tisztelték csodatevő képességeiért. Aztán fokozatosan háttérbe szorult és sok-sok idő után a középkorban ismét színre lépett.

A dominikánus Albertus Magnus, a XIII. században felvirágzó előkelő kertek fontos alkotórészeként említi a babérokat a gránátalma mellett. Nyelvünkben a babér szó a XVI. században jelent meg. A XV. században — amint azt a korabeli szójegyzék megörökíti — a laurus neve a babérfa helyett a borostyánfa volt. A régi magyar szóhasználatban fellelhető a jutalommal járó borostyán fogalma, ami a babérkoszorút jelentette. Később babirnak és babilnak is hívták. Az eleinte csak patikában, levelenként vásárolt babér a virágtartó edények megjelenésével Közép-Európában is terjedni kezdett. Ez a XVIII. században volt. „Most már az ünnepélyeken vödörben nevelt babérfákat állítanak az ajtók mellé, emelvényekre stb., és természetesen babérkoszorút készítenek az érdem jutalmazására a magyar klíma alatt is."

A szép magyar kerteknek ettől kezdve örökös vendége lett. A pozsonyi prímási kertben és később az Esterházyak kismartoni parkjában és télikertjeiben jól fejlett babérfák díszlettek.

Az ünnepélyes hangulat elmaradhatatlan kellékei napjainkban is.


A babér szaporítása és nevelése

A Földközi-tenger mellékén honos, erdőket alkotó növények. Európában régóta termesztik. A babér, Laurus nobilis, a babérfélék (Lauraceae) családjába tartozik. Rokonai között sok a haszonnövény, fahéjt, kámfort, gyógyszert és értékes tápanyagot adnak. Rokona a nagy területeken termesztett trópusi avokadó is.

Hazánkban utoljára a földtörténeti harmadkorban éltek a fahéjat adó fák ősei.

Cserje vagy fa termetű növények. Törzsük alacsonyan elágazó.

A magnövények piramis növekedésűek, a dugványokról fejlődők tömöttebb gömbkoronát nevelnek.

Levele bőrszerű, kemény állományú; illatos. Színe sötétzöld. A hajtásokon váltakozó állásban, sűrűn helyezkednek el. A fiatal hajtások eleinte pirosas árnyalatúak, később barnás, majd sötétzöld színűek. Gyakori a tősarj-képződés. Törzse és idősebb ágai szürkésfeketék. Virágai kicsik, jelentéktelenek, sárgásfehérek. Termése 6—15 mm átmérőjű, bogyószerű csontár.

Dugványozással, gyökeres tősarjakkal és ritkán magvetéssel szaporítják. Leggyakrabban használt módszer a dugványozás. Az érett hajtások jól gyökeresednek a téli nyugalmi állapot végén tavasszal, vagy a növekedés befejezése után szeptemberben. A dugványt 5—8 cm-re vágjuk, alsó leveleit távolítsuk el és felső két megmaradó levelét felére vágjuk vissza. Cserépbe vagy ládába dugványozzunk. Az edények aljára humuszos komposztföldet, tetejére 2—3 ujjnyi folyami homokot rakjunk. A dugványok a homokba legyenek besüllyesztve. Talajukat jól öntözzük be, és biztosítsunk meleg párás körülményeket a gyökeresedéshez. A cserepeket és ládákat üveglappal takarjuk. A babérdugványok lassan gyökeresednek. Ez alatt az idő alatt gyakran permetezzük leveleiket. 18—20 °C-on az eredés 8—10 hétig tart. A meggyökeresedett hajtásrészeket ültessük ki egyenként 8-as cserepekbe és néhány napos árnyékolás után fokozatosan helyezzük napra és szoktassuk szabad levegőhöz.

Nagy növényeket tősarjak ültetésével gyorsabban nevelhetünk. Az alakított, állandóan metszett fákon sok tősarj képződik. Ezeket a növekedés befejezése után szeptemberben, vagy tavasszal, a nyugalmi állapot végén szedjük ki a földből. Az óvatosan kibontott sarjakat késsel vágjuk le az anyanövényekről és gyökerestül emeljük ki, majd laza szerkezetű komposztföldbe, 10-es cserepekbe ültessük. Ezután párás, félárnyékos helyen tartsuk. 2—3 hét után gyökerei megerősödnek. Az őszi sarjakat átteleltetjük, a tavasziakat a növekedés megindulása után fokozatosan kihelyezhetjük a szabadba.

Magvetéssel is nevelhetünk növényeket. Hazánkban általában ritkán virágoznak, így terméseit főleg külföldről szerezhetjük be, ezért a magvetés helyett inkább dugványozással vagy tősarjakkal szaporítsuk. Magját januárban vessük lombföld és homok keverékéből készült földbe. A cserepek takarásával állandó párát és nedvességet biztosíthatunk. A csírázás 3—4 hét alatt megindul. A 2—3 lombleveles növénykéket 8-as cserépbe ültessük. Ültetés után 1 hétig árnyékos, párás helyen tartva jól begyökeresednek, és „edzés" után kitehetők a szabadba (május—júniusban).

A babérfákat cserepekben, később ládákban vagy dézsákban nevelhetjük. A talajok iránt igénytelen növények, de a bőséges tápanyagtartalmat meghálálják. Gyengén savanyú vagy közömbös kémhatású talajokba ültessük. Jó földkeveréket állíthatunk össze melegágyi földből és érett marhatrágyából. A normálisan fejlődő növényeket a növekedési időszakban rendszeresen, havonta öntözzük trágyalével vagy tápoldattal.

Nyáron kell a sok nedvesség, a gyakori öntözés mellett koronáját is permetezzük. Ezzel kielégíthetjük nagy páraigényüket. A téli tárolás alatt óvatosan és keveset öntözzünk. Ilyenkor a túlöntözés vagy a kiszáradás egyformán nagy hiba. A teljesen kiszáradó földlabdában levő növények csak néhány nap vagy hét késéssel reagálnak lombhullással. A kemény, bőrszerű levelek nem lankadnak, hanem néhány nap után sárgulnak és lehullanak. Néhányszor öntözés helyett a koronát permetezhetjük is.

Kövér, marhatrágyával kevert földbe ültessük. A nem metszett fák cserjeszerű, földtől elágazó szabálytalan piramiskoronát alakítanak ki, ezért magas törzsű fákat, vagy szabályos piramis alakú növényeket csak rendszeres metszéssel nevelhetünk. Magas törzsű fákat egyetlen erőteljes hajtás meghagyásával kapunk. Tavasszal, kihajtás előtt vagy nyár végén, a növekedés befejezése után metsszünk. Az eltávolítandó részeket tőből vágjuk le, ne hagyjunk ágcsonkokat a fán. Nyár végi metszésre csak akkor van szükség, ha túl erős növekedés követte a tavaszi koronaalakítást, vagy nagyon besűrűsödött a fák koronája. A babérfát nyáron napos helyen, szabadban tartsuk, télen fagypont fölötti (1—4 °C) hőmérsékleten, nyugalmi állapotban teleltessük. Egyike a legigénytelenebb szubtrópusi növényeknek. A téli teleltetés alatt kevés fény is elégséges. A fák nem érzékenyek, jól tűrik a fény- és hőingadozásokat.

Gyakori kártevői a pajzstetvek és gyapjastetvek. Többszöri káliszappanos lemosással, permetezéssel és a forgalomban levő védekezőszerekkel távol tarthatók növényeinktől.

A hazánkban tenyésző babérok díszítő hatásuk mellett fűszernek is alkalmas növények. Érett, de nem öreg leveleit leszedve és napon szárítva kellemes fűszert nyerünk.


California bay, amerikai babér
Umbellularia californica (Hook. & Arn.) Nutt.
Magyar: kaliforniai babérlevél, oregoni mirtusz, édesbabér;
Amerikai angol: laurel, Oregon myrtle

Kétszer olyan erős aromájú, mint a valódi mediterrán babérlevél, Amerikában a boltokban általában ez kapható babérlevélként.
Örökzöld fa. Észak-Amerika csendes-óceáni partja mentén Oregontól Kaliforniáig fordul elő, magassága 15-25 m. Kedvelt kerti növény és útsorfa. Szórt állású, rövid kocsányú, ép szélű levelei hosszúkás-oválisak, 7,5-12,5 cm hosszúak, megtörve erősen szúrós szagúak. Sárgászöld virágai sűrű csomókban állnak, tojás alakú sárgászöld vagy lila termései kb. 2,5 cm hosszúak.

Tejpat, indiai babérlevél
Cinnamomum tamala [Buch.-Ham.] Nees et Eberm.
tejpata, tej patta, Indian bay leaf, cinnamon leaf

A babérlevél indiai változata nagyobb levelű, ízre is eltér a miénkétől. Elsősorban rizsek, pulávok, karik ízesítésére szolgál. Hatásos reuma, rándulás, izomhúzódás ellen valamint ideg- és méhbetegség gyógyítására.

Gránátalma

A gránátalma szaporítása és nevelése

A gránátalma őshazája valahol Közép- és Dél-Ázsiában, Afganisztán, Irán és Azerbajdzsán szubtrópusi vidékein terül el. Innen jutott el Európa földközi-tengeri területeire. Közkedvelt még Dél-Amerika melegebb vidékein, ahol a gyümölcspiacok állandó szereplője. Dél-Tirol napos lejtőin szép gránátalmák díszlenek, de megtalálhatók Észak-Afrikában, és ősidők óta Kínában is. A gránátalmafélék (Punicaceae) családjába tartozik. Tudományos neve, a Punica granatum, a híres pun almára és a termésében levő magokon található gránátszerű fényes húsra utalnak. Családjának tagjai is mediterrán növények, nálunk nem honosak, vadon nem tenyésznek.

Törpe változata a Punica granatum varietas nana, kedvelt dísznövény. Gyönyörű virágai és 3—5 cm-es kis termései különleges szépségűek. Ezek a típusok hazánkban is megtalálhatók.

A gránátalmának sok fajtája alakult ki. Ezeket a termés színe alapján a következő négy csoportra oszthatjuk:

sötétpiros,
sárgászöld,
feketésibolya és
fehér

termésűre. Közülük az első kettő a legelterjedtebb.

A szubtrópusi gránátalma bokortermetű, esetleg kis fává fejlődő növény. Az 50—100 cm-es törpe változatok kivételével, magasságuk 1—5 m között változik. Vékony, hajlított, alacsonyan elágazó törzsén sűrű korona helyezkedik el. A fiatal hajtások és vesszők többé-kevésbé négyélűek, kezdetben zöldespiros színűek, majd idősebb korban fásodnak, és szürkésbarna, barna színűek lesznek. A fejlettebb bokrokon tüskeszerű hajtások is megjelennek.

Rövid nyelű levelei sűrűn állnak, elhelyezkedésük átellenes. A levélnyél felőli oldalon ék alakú levéllemezek hosszúkásak, felületükön fényes zöldek, gyakran pirosas árnyalatúak: fonákjuk világos- vagy sárgászöld, 1—8 cm hosszúak és 0,5—2 cm szélesek. A levelek ősszel lehullanak.

A virágok a hajtások csúcsain jelennek meg; egy közülük rendszerint a hajtás hegyén nyílik. Egy-egy hajtáson 1—5 virág fejlődik. Gyakran a két-három éves fás részeken is képződnek virágkezdemények, ezek a következő évben már korán kinyílnak. A sok virág egyesével a levelek hónaljában jelenik meg. A virágok rövid kocsányon ülnek, vagy kocsány nélküliek. Nagyon gyakori, hogy egy virágban a porzószálak is, és a termő is megtalálható, de előfordulnak csak hím- és csak nővirágot fejlesztő növények. A szép fejlett sárga porzókat és fejlett bibét tartalmazó virágokból remélhetünk terméseket. Ezek a virágok 4—6 cm hosszúak és 5—7 cm átmérőjűek. Jellemző az öt csészelevél és öt sziromlevél, de ez a szám 8—10 is lehet — ezek a legszebb, telt virágú díszváltozatok. A csészelevelek vastagok, húsosak, elhegyesedők és csodálatos élénkpiros színűek. A sziromlevelek színe leggyakrabban világospiros, de pirosfehér, ritkán sárga és fehér változatok is előfordulnak. Számuk rendszerint megegyezik a csészelevelek számával, de kétszerese is lehet; azzal váltakozva helyezkednek el. A sziromlevelek alapi részüknél megvastagodottak, hosszuk 1,5—2,5 cm, szélességük 1—2 cm. Az aranysárga, ovális portokokat tartalmazó 0,5—1 cm hosszú porzószálak nagy számban találhatók a virágokban, szabálytalan elrendeződésben.

A termőrész cellákból áll és nagyon sok apró magkezdeményt rejt magában, amelyek csak akkor termékenyülnek, ha a bibeszál legalább 1—1,2 cm hosszú, sárgáspiros és jól fejlett sárgászöld bibefejben végződik. A sikeres beporzás után nagy, kerekded „almák" fejlődnek, ezek 6—12 rekeszes sok magvú bogyótermések; tömegük 20—80 dkg között változik, 5—12 cm átmérőjűek. A termések héja éréskor sima, fényes, piros, sárgászöld, fehéres, ritkán feketésibolya színű. Kocsánnyal ellentétes oldalukon a megmaradó hegyes csészelevelek koronaszerű képet mutatnak. Az éréskor könnyen vágható, később megkeményedő héj sok piros, rózsaszínű, sárgásfehér, fényes, gyöngyszerű húsba ágyazott magot takar. A magok száma ezernél is több lehet egy termésben; színük fehéres, alakjuk egyik végükön elhegyesedő, sokszögletű. Leggyakrabban kemények, de puha magvú típusok is előfordulnak.

A gránátalma könnyen szaporítható. Hajtásai, vesszői, sőt a kétéves részei is jól gyökeresednek. A dugványozás mellett gyorsan szaporíthatók gyökeres tősarjakkal és magvetéssel. A szaporítás leggyorsabb és legsikeresebb módszere a gyökeres tősarjak felhasználása. A gránátalmabokrok gyakran hajtanak tősarjakat. Ezek, ha a föld alól törnek elő, saját gyökereket fejlesztenek. A sarjakat ősszel válasszuk le az anyanövényekről, a nyugalmi állapot beálltával, amikor a levelek lehullottak. A fiatal növények az első években a nagyobb fagyoktól erősen károsodnak. A leválasztott tősarjakat hűvös helyen (pincében, kamrában) is teleltethetjük, ahol gyenge öntözés mellett biztosabban vészelik át a fagyokat. Ez különösen akkor ajánlatos, ha csemetéinket cserépben, vagy más edényben akarjuk tartani. A jól fejlett sarjak már a következő nyáron virágozhatnak, de általában csak a második évben számíthatunk első virágaira.

Gyökeres sarjakkal gyors sikert érhetünk el, azonban nagyobb mennyiség előállításához a dugványozás célravezetőbb. Az 1—2 éves vesszők, gallyak és hajtások is jól gyökeresednek. A fás részeket tavasszal, az új levelek megjelenése előtt vágjuk le és 20—30 cm-es darabjait laza szerkezetű, homokos talajba (szabadföldi ágyakba) süllyesztve gyökereztessük. A legfelső csomó (nódusz) maradjon szabadon, hogy a gyökeresedés alatt és után megjelenő kis hajtások elegendő fényt kapjanak. Ha szabadban dugványozunk, árnyékolásról és állandó párás levegőről gondoskodjunk. A dugványok néhány hét alatt meggyökeresednek és ősszel végleges helyükre ültethetjük a kis növényeket. Ezek a következő év őszéig helyükön is maradhatnak, hogy jobban megerősödjenek, így könnyebben védhetők az erős fagyoktól. Az egyéves, fás vesszőket tavasszal cserépben vagy ládában is gyökereztethetjük. Erre a célra rövidebb, 10—15 cm-es darabokat vágjunk és homokban gyökereztessük. A megfelelő nedvességet és páratartalmat üveglap- vagy papírtakarással biztosíthatjuk. A dugványokat gyökeresedés után jó humuszos komposztföldbe (melegágyi föld) ültessük át. Megbízható eredménnyel jár a hajtások gyökereztetése is. Egész nyáron sikerrel végezhetjük, hasonlóan az egyéves fás részek gyökereztetési módszeréhez. A hajtásdugványokon csak a legfelső levélpárt hagyjuk meg, a többit távolítsuk el. Jó eredményt érhetünk el úgy is, ha az erősebb, függőleges helyzetű ágrészeket kiválasztjuk és azokról gyűrű alakban eltávolítjuk a héjrészt, majd laza tőzeggel vagy homokos földdel töltött edénnyel (két fél cserép vagy fólia zacskó) vesszük körül. A nedvesen tartott földet a sebzési helyről előtörő gyökerek gyorsan behálózzák és a szár elmetszése után (az edény alatt) saját gyökerű növényeket kapunk. A dugványozás és a tősarjak leválasztása — mivel a növény vegetatív részeinek felhasználásával történik — vegetatív szaporítási módszer. A meggyökeresedett részek az anyanövény összes tulajdonságaival rendelkeznek, így új növényeink nem okoznak csalódást, mindenben megegyeznek a szaporításra kiválasztott bokrokkal.

Ha ivaros úton, magvetéssel szaporítunk, az új növények a szülőkhöz viszonyítva kisebb-nagyobb eltéréseket mutatnak. A magcsemetékből általában rosszabb minőségű növények fejlődnek. Vetésre hosszú ideig tárolt magvakat ne használjunk, mert rosszul vagy egyáltalán nem csíráznak. Nagyobb mennyiség vetését szabadföldi ágyba is végezhetjük (csak jó minőségű, laza, humuszos talaj esetén tanácsos). Kisebb mennyiségek vetésére cserepeket használjunk. A cserepeket félig töltsük meg jó minőségű komposztfölddel, és a magokat a földre helyezett kétujjnyi homokrétegbe rakjuk. A cserepeket üveglappal takarjuk le. A magok mind szabadföldben, mind cserépben néhány nap alatt kicsíráznak. A kis levélkék megjelenése után az üveglapot levehetjük, hogy a csíranövények megedződjenek, majd néhány hét után külön cserepekbe ültessük szét őket.

A trópusi vidékeken is sikerrel termesztik. Jól érzi magát az állandó melegben, de igazi hazája a meleg, száraz nyarú és hideg telű mediterrán. Hazánkban a hosszú ősz elegendő a termések beéréséhez. Ez 200 nap körüli tenyészidőt jelent. A termések lassan fejlődnek, így a július után termékenyülő virágokból már ritkán érlelnek terméseket. A virágok júliustól őszig nyílnak, így a tenyészidő második felében a termések és virágok már együtt díszlenek a bokrokon.

A gránátalma nem vízigényes. A szabadba kiültetett növények a természetes csapadékkal jól gazdálkodnak; csak kivételesen száraz években válhat szükségessé az öntözés. Az edényes növények a vegetáció alatt rendszeres öntözést igényelnek.

Bokrai csaknem minden talajban jól díszlenek. A kopáros, meszesebb területen is megél. A jó minőségű, humuszban gazdag laza vagy középkötött talajon nagyon szépen fejlődnek. Edényes termesztéshez lazább szerkezetű, tápanyagban gazdag talajkeveréket válasszunk. A trágyalét és más mesterséges tápoldatokat erőteljes növekedéssel és dús virágzással hálálják meg. A tápanyag-adagolást a nyár második felétől meg kell szüntetni, hogy a hajtások növekedése időben megállhasson, és őszre érett vesszőkkel készülhessen fel kedvencünk a telelésre.

A gránátalma fény- és hőigényes. Csak teljesen napos fekvésben virágzik rendszeresen és nagy mennyiségben. Olyan helyre ültessük, ahol árnyék nem éri, és északról védett. Erre a célra épület, kerítés, magasabb rézsű, vagy sűrű, nagyobb fákkal beültetett terület a legalkalmasabb.

A tenyészidő folyamán különleges ápolási munkát nem kívánnak. Az idősebb bokrok hajlamosak a besűrűsödésre, ezért a befelé növő hajtásokat és az erős vízhajtásokat a tavaszi kihajtás előtt távolítsuk el — ilyenkor már az esetleges téli ágelfagyásokat is felismerhetjük, és ezektől megtisztogathatjuk növényeinket.

A fiatal vagy hideg fekvésben levő bokrokat a téli fagyoktól védeni kell. A talajhoz közeli részeket földdel, a többi részt szalmával vagy más hőszigetelő anyaggal takarjuk. A védett, déli fekvésű területeken a jól megedződött növények már károsodás nélkül telelnek. A szélsőségesen hideg teleken itt is előfordulhatnak kisebb fagysérülések, de ez főleg a fiatal, 1—2 éves részeket érinti.

Az edényes növények télen hűvös helyiségben, 0—+5°C körüli hőmérsékleten nagyon jól telelnek. Ilyenkor az edény méretétől függően hetente egyszer, vagy havonta egyszer-kétszer öntözzük. Nagyon jók teleltetésre a földes pincék, vermek — de fűtetlen szobában is jó eredményt kapunk. Téli behordásra a jól beérett vesszejű, lombtalan növények alkalmasak. A vesszők beérését (ami a sikeres teleltetés és a következő évi jó virágzás feltétele) úgy segíthetjük, ha a nyár második felében a tápanyag-adagolást és az öntözést fokozatosan mérsékeljük, és az enyhe fagyoknak is kitesszük növényeinket.

Az edényes növényeket eleinte rendszeresen, évente ültessük át nagyobb cserépbe. Az idősebb növényeket dézsában, ládában tartsuk, ilyenkor már hosszabb ideig is maradhatnak átültetés nélkül, de a tápanyagok pótlásáról rendszeresen gondoskodni kell (trágyázás, öntözés trágyalével, tápoldattal).

A folyamatosan fejlődő, egészséges magnövények az 5—6. évben hozzák első virágaikat. Ettől kezdve minden évben rendszeres virágzásra számíthatunk. A dugványról nevelt bokrok 3—4 éves korban, a jól fejlett gyökeres tősarjak 1—3 éves korban kezdenek teremni.

Hazánkban inkább a telt virágú díszváltozatok terjedtek el. Ezek a típusok ritkán és keveset teremnek. A gyümölcstermő változatok általában egyszerű virágúak. Ez a tulajdonság magvetéssel is átvihető, de a termések minősége csak dugványozás vagy tősarjak ültetése esetén biztosítható.

A szabadba kiültetett, jól gondozott növények egészségesen fejlődnek, betegségek és kártevők nem támadják meg. A rossz talajban, gyengén fejlődő edényes növényeknél előbb-utóbb számíthatunk a kártevő rovarok megjelenésére. Leggyakoribb ellenségek a gyapjas pajzstetű, a levéltetű, a liszteske és a takácsatka. Rendszeres átültetéssel — jó feltételek között — távol tarthatók a kártevők, ám jelenlétük esetén védekeznünk kell. A felsorolt rovarok a növény nedvének szivogatásával tartják fenn magukat. A forgalomban levő rovarölő szerekkel sikeresen vehetjük fel a küzdelmet ellenük. Gyengébb károsodás esetén lemosással is eltávolíthatók. A nem megfelelő rossz termesztési körülményeket a kártevők megtelepedése is jelzi. A nyáron szabadba helyezett edényes növények jobban ellenállnak a rovaroknak, mint a zárt helyen, esetleg árnyékos, nagyon száraz, túl meleg, vagy túl hűvös helyen tartottak.

A gránátalma termése késő ősszel érik. A nagy, gömbölyded bogyók erős szárral tapadnak a növényekhez. A gyümölcsöt ollóval vagy éles késsel vágjuk le. Terméseit fagymentes, hideg helyen hosszú ideig tárolhatjuk, így hónapokig megtartják értékes tulajdonságaikat. A tárolás legjobb hőmérséklete +2—3 °C. Termései sok értékes anyagot tartalmaznak. A hús szárazanyag-tartalma eléri a 20%-ot.

Ezeken kívül különböző festőanyagokat és 75—80%-nyi vizet is találhatunk bennük. Nyers fogyasztásra az édeskés típusok a legalkalmasabbak, legkellemesebbek — ezek terméshéja általában világos, fehéres színű. Az édes és savanyú termésűek levének keverékéből — vízzel vagy ásványvízzel hígítva — kellemes üdítő ital készíthető. A citromhoz hasonló savanyú levét külföldön „Granadine" néven hozzák forgalomba. Az üdítő italok mellett gyümölcsfagylaltok, likőrök, szirupok, lekvárok és sűrítmények is készíthetők belőle, sőt bornak és ecetnek is kiválóan alkalmas.

A gránátalma terebélyes cserje vagy kis termetű, sűrűn, alacsonyan elágazó, legfeljebb 6 m magas fa. Ágai hosszúak, tövisesek. A növény örökzöld vagy lombhullató. Rövid nyelű levelei átellenes állásúak, vagy csomókban helyezkednek el. A színén fényes levéllemez hegyes-tojásdad vagy lándzsás, ép szélű, ék- vagy lekerekített vállú (1-10 x 0,5-2,5 cm). Virágai az ágak végén rövid oldalhajtásokon fejlődnek, és egyesével vagy legfeljebb 5 tagú csomókban állnak. A virágtengely korsó alakúan megnyúlik, csúcsán 5-8 széles háromszögletű, húsos, vörös csészelevél helyezkedik el. A csésze a virágtengellyel együtt 2-3 cm-es. A 3-7 szirom világító narancsvörös, ritkán fehér, gyűrött, 4-5 cm hosszú, és nagyszámú porzót zár magába.
Termése: gömbölyded álbogyó. A magház besüllyed a korsó alakú virágtengelybe, azzal összenő. A termés csúcsi részén a megnagyobbodott csészelevelek koronaszerűen maradnak fenn. A csészelevelek hátratörtek vagy összehajlók. A termés átmérője 6-12 cm, szilárd, bőrnemű héja 3-4 mm vastag, kívül gyengén fényes, kis pörsenésekkel borított, megérve foltos sárgásvörös, zöldes vagy barnás, alatta bézs színű vagy krémsárga. Belsejét szivacsos szövetből álló, hártyás válaszfalak tagolják több üregre, melyben a nagyszámú, szabálytalan bunkó vagy bab alakú, sárgás vagy skarlátvörös mag (9 x 3 mm) van. Mindegyik magot az 1-2 mm átmérőjű borvörös, üveges, bő levű magköpeny veszi körül, amely többé-kevésbé összehúzó hatású, íze az édestől a savanyúig terjed. A termés ehető részét a magköpenyek képezik. A terméshéj érés után hónapok múlva a száradás következtében felreped, és robbanásszerűen szórja szét a magokat; a gránátalma név innen ered.
Felhasználása: a húsos, bő levű magköpenyeket maggal vagy mag nélkül kikanalazzák a szétdarabolt termésből. Levéből már a régi Egyiptomban bort erjesztettek; főként üdítő gyümölcsléként isszák, vagy zselét készítenek belőle, Indiában a levet cukorral sűrű sziruppá főzik, amely sokáig eltartható, és körítésként tálalják. A növényt sokféleképpen felhasználják: a kéreg és a terméshéj összehúzó hatású, ezért bélférgek, hasmenés és vérhas ellen alkalmazzák; a gyümölcslevet láz és meghűlés ellen javasolják. A terméshéj sárgásbarna, a virág sárga festékanyagot tartalmaz. Mindkettőt gyapjú és selyem festésére használják. A fajt szívesen ültetik dísznövénynek.
Elterjedése: széles körben elterjedt haszonnövény, amely a szubtrópusi Ázsiában Irántól Észak-Indiáig honos. Kultúrában és elvadulva világszerte mérsékelt övi zónákban is megtaláljuk, a Földközi-tenger térségétől a belső trópusokig. Magyarország melegebb vidékein szabadban is nevelhető.
Termés és betakarítás: az igénytelen fás növény Arid régiókban éppen olyan jól tenyészik, mint a váltakozóan nedves trópusi klímában, kb. -10 °C-ig fagytűrő. Jó minőségű termések hűvös telű, meleg nyarú és viszonylag csekély csapadékú helyeken fejlődnek. Magról vagy dugvánnyal szaporítják, és a kisparaszti gazdaságban vegyes kultúrában vagy házikertben termesztik. A cserjék évente akár 3-szor teremhetnek. A gránátalmák bőrnemű héjuk miatt nagyon kevéssé érzékenyek, és heteken át, hűtött térben akár fél évig is tárolhatók.


A gránátalma ma is az egész telet a pincében tölti s mikor tavasszal a többnyire már korhadó vederben előkerül, olyan kopott, hogy az embernek kedve támad megkérdezni: ugyan mit keres itt a tavasz ragyogó virágai között? Annál pompásabb jelenség a nyár melegében, mikor átellenesen álló, bár nem örökzöld, de mégis bőrnemű, lándzsás levelei zöld színalapjából lángolva sütnek elő a vörös virágok. Ilyenkor már teljes a kert gazdagsága virágokban, mégi s a gránátalmával kevés virág kelhet versenyre; a legpompásabb kertben is feltünő jelenség a különös, ünnepélyes külsejével mindenütt magára vonja a figyelmet.

Már Nyugat-Ázsiában és évezredekkel ezelőtt felkeltette az ember figyelmét. De először nem virágával, hanem főként gyümölcsével. Talán már a kőkori nyugatázsiai embernek gyümölcse volt. De kerti története is lehet vagy négyezer éves, mert Egyiptomban már Kr. e. 1500 körül ültették. A maradó csészével koronázott gránátalmagyümölcs ma is megérdemli figyelmünket. Éretlen korában pirosló, később barna színű, bőrszerű, durva héja éréskor felreped és a kiváncsi szem elé tárja a kétemeletes alma gránátpiros belsejét. Az első emelet háromrekeszű, a felső hat-kilenc rekeszű, mindenik rekeszben számos maggal. A magvak szegletesek, biborkékek és nedves, húsos, vörös magköpeny burkolja őket. A felvágott gránátalma valóban szép látvány átlátszó, kristálytiszta husán áttetsző magjaival. Minden része hasznos. Húsa üdítő gyümölcs, amelyből frissítő italt is készítenek már ősidők óta, a török ezt az italt serbetnek nevezi. Magvai is ehetők, frissen és szárítva egyaránt. A gyümölcs héja cserzőanyag, ezért a régi Rómában malicorium volt bizonyos gránátalmafajta neve. A sokmagú gyümölcs a termékenység jelképe lett s mint ilyen, Astarte, majd Aphrodite jelvénye. Rómában – Plinius bizonysága szerint – legtöbbre becsülték a kárthágói árút, ezért ott gyakran malum punicum, pun alma volt a piaci neve.

Hogy az ókori kertekben milyen fontos szerepe volt, a biblia is bizonyítja, amely Palesztina legfontosabb gazdasági növényeit ebben a rendben sorolja fel: búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olajfa, datolya. Homeros a feákok országában leírja Alkinoos kertjét s abban említi a körtefát, almafát, gránátalmafát, fügefát, olajfát, szőlőt. Görögországba és Rómába többnyire keletről és Afrikából szállították a gyümölcsnek használt árút, noha a gránátalmafát gyakran ültették Hellaszban és Itáliában is. Itáliában az ókorban kapta sok magjáról malum granatum nevét s a modern nyelvekben ez a Plinius által is használt neve honosodott meg. A granum szó magot jelent, a malum granatum tehát sokmagvú alma. Ebből lett az olasz melogranato s rövidítve a granato, a francia grenadier, az angol pomegranate, a német Granatapfel, a régebbi magyar pomagránát, és az újabb gránátalma, amely utóbbi a német név fordítása. Tudományos Punica granatum neve részben a már említett malum punicum, részben a malum granatum emléke. A granatum szó hatása később a katonaság körében is feltűnt, mikor az európai katonaság használatba vette a robbanó lövedéket, annak az olaszban granata, innen a többi európai nyelvben s a magyarban is gránát lett a neve; a kézigránátot dobó katonát sokáig gránátosnak nevezték.

A renaissance korában már csak emlék volt a gránátalma. Az arabok a X. században elhozták Indiából a citromot és a narancsot s előbb Palesztinában, majd Egyiptomban és Afrika északi partjain alapítottak narancskerteket, a XI. században pedig Spanyolországban és Szicilia szigetén is. A gránátalmánál sokkal kellemesebb narancs és citrom, a serbetnél üdítőbb limonádé ettől kezdve hamarosan kiszorította a gránátalmát. Ugyan még Albertus Magnus és Petrus de Crescentiis is felsorolják a gyümölcsfák között, de útóbbi már azt írja, hogy az egyszerűbb emberek délen gránátalmafát, északon szilvafát, birset, füzet, nyárt, vagy szilt használjanak kerítésnek. Tehát a XIV. században már inkább csak mint kerítés játszott szerepet a déli országokban.

Ujra fontos szerephez jut azonban a gránátalma a XV. században. De a gyümölcs ekkor már csak az ornamentikában nevezetes. A renaissance híres gránátalma-motívuma csírájában az ókorba visszanyúlik. Tudjuk, hogy Salamon (Kr. e. 970–933) templomának oszlopfejein többféleképen ábrázolták a gránátalmát s Herodotus szerint Xerxes testőrségének lándzsáin gránátalmadísz fityegett. Keleten a XIV. században elterjed a selymeken a gránátalma-motívum s a XV.-ben Itáliában is ez a legkedveltebb dísz az olasz selymeken. Mátyás király Itáliában készült trónkárpitján a korabeli pápai aranyrózsát utánzó rózsa-motívumon kívül naturalisztikus eredetiségében láthatjuk a gránátalma-motívumokat (XI. tábla).


„A XV. század második felében – olvassuk Az iparművészet könyvében – az olasz selyemszövés terén Velence jut vezető szerephez; de a szigetváros mellett a selyemszövés többi olasz főhelyei is számot tesznek. A gránátalmás mustra most is az uralkodó, de szerény levélkeretéből káprázatos változatossággal alakított s egymást metsző indadísz keletkezik, amelynek egymásba fonódó virág- vagy szalagfűzéreinek keretében magának a gránátalma motívumnak csak kitöltő szerep jut. Ez a kitöltés azonban csak körvonalaiban emlékeztet még a gránátalmára, amelyeken belül a stilizált gyümölcs helyébe akantusz-lombok, szimetrikus virágbokréták, tollas vagy virágos vázák – régi magyar nevükön olasz korsós virágok – és más effélék kerülnek”. Minthogy a XV. századnak legkedveltebb virága a szegfű, többnyire szegfűvel kombinálják a gránátalma motívumot. Így látjuk egy a bártfai múzeumban őrzött olasz származású miseruhán (65. kép.)


A renaissance azonban más módon is feltámasztotta a gránátalmát. és pedig virágjáért, amelyet ugyan jól ismertek az ókorban is, de csak alárendelt szerepet juttattak neki. Plinius azt írja a gránátalma virágjáról, hogy a neve balaustium, orvosságnak és ruhák festésére használják, s az ilyen ruhát balaustium-színűnek nevezik. Löw Imánuel szerint a balaustion vagy balaustium sémi eredetű szó s a gránátalma elfeledett sémi neve, amely a betsa vagy belasa szóból ered. Belasa pedig repedést jelent, tehát eredetileg az érett gyümölcs neve volt. Később azonban ezt elfeledték s Dioskurides és Plinius a balaustion szót a virág neveként foglalták le.

A balaustium nem tünt el a középkorban sem, sőt mint gyógyszer használatos volt az egész keresztény és arab kultúrterületen. Nyilván eme szerepének köszönheti, hogy akkor sem szünt meg iránta az érdeklődés, mikor a gyümölcs már eljutott a feledés útjának kezdetére. A renaissance pedig előtérbe tolta a virágot és azzal, hogy a gyümölcsöt az ismert gránátalma-motívummá alakította, azt is dísszé avatta. A renaissance embere a balaustium-ot az olasz balaustro alakjában használta s az egész gránátalmafát gyakran így nevezte. Mikor Alberti javaslata nyomán elterjedt a növényveder iránt az érdeklődés, a lépcső és az erkély díszítésére szívesen alkalmazták a vederbe ültetett gránátalmafát, amely piros virágaival versenytársa lett a szegfűnek és azt inkább az ablakba szorította. A lépcsőkorlát és az erkélykönyöklő mai napig őrzi nemzetközi nevében a balustium emlékét, ugyanis – mint Löw Imánuel kimutatta – a lépcsőkorlát és erkélykönyöklő Itáliában a díszítésére használt balaustro alapján kapta olasz balaustrata (virágis gránátalmafával szegélyezett) nevét, ebből lett a francia balaustrade, amely később világszerte meghonosodott.

A vederbe ültetett gránátalma a XVI. században egész Középeurópában divatossá lett az olasz példa nyomán az úri házakban. Télire pincébe tették, nyáron a balustrádokat díszítettk vele. Lippay ezt írja róla: „Balaustia, vad pomagránát, avagy teljesvirágú pomagránát, aki gyümölcsöt nem hoz, de a virágja igen szép miniumszínű veres: öreg teljes, mint a középszerű rózsa. Fája, levele nem külömb a gyümölcsöző pómagránátrál. Kirül az olasz fák között. Szaporítása lehet a bujtatás által, vagy a gyökeréről kinőtt ágacskákról, amint gyakran megmondottam. Öreg faedényekbe kell tenni, hogy télbe a pincébe vihessék.” Azonban még a XVIII. század végén sem volt Magyarországon gyakori. Grossinger azt állítja: „a fa nem állja ki a tél szigorát, ezért az ország díszkertjében nagyon ritkán látható.”

Avokádó

Más néven AVOKÁDÓKÖRTE (Persea americana), a babérfélék (Lauraceae) családjába tartozó gyümölcsfa és termése. A fa a nyugati féltekén őshonos, Mexikótól az Andokig. A magas, vagy széles koronájú fának elliptikus vagy tojásdad alakú, 10-30 cm hosszúságú levelei vannak. Az apró, zöldes virágok tömött fürtökben állnak, szirmuk nincs, hat virágtakaró lebeny veszi körül a három körben álló kilenc porzószálat és az egykamrájú magházat. A gyümölcs alakja, mérete és színe igen sokféle lehet, egyes mexikói változatoké csak tyúktojásnyi, másoké 1-2 kg-os. A forma a kerektől a hosszú, karcsú nyakkal ellátott körtealakig terjed, a szín pedig a zöldtől a sötétliláig. Az egyetlen nagy, kerek vagy kúpos magban két sziklevél van. A gyümölcs héja néha az almáéhoz hasonlóan vékony, máskor durva, fás textúrájú. Az olajos gyümölcshús zöldes vagy sárgás színű, dióhoz hasonló ízű. Egyes fajták gyümölcshúsában 25%-ot is elér a telítetlen olajok mennyisége. Az avokádót gyakran fogyasztják salátaként. A pépesített avokádó a mexikói konyha egyik jellegzetes mártásának (guacamole) alkotóeleme. Az avokádó gazdag tiaminban, riboflavinban és A-vitaminban.
Az avokádót széles körben termesztették a trópusi Amerikában a spanyol hódítók bejövetele előtt, de a kertészek csak 1900 után figyeltek fel rá, amikor is kidolgozták az oltványkészítést, s ezzel leegyszerűsödött a legjobb magoncok szaporítása, s egyúttal az ültetvények létesítése.
Az avokádó termesztése virágzó üzletággá vált Floridában, Kaliforniában, Dél-Afrikában, és valamivel szerényebb mértékben művelik Chilében, Brazíliában, Hawaiiban, Ausztráliában és egyes csendes-óceáni szigeteken. Mexikóban, ahol igen népszerű az avokádó, igen nagy mennyiségben termelik. Ültetvényeket telepítettek Izraelben, és sok avokádófa található más mediterrán országokban is.
Kertészetileg az avokádók mexikói, nyugat-indiai és guatemalai fajtákra oszthatók. Egyes botanikusok külön fajnak tekintik a mexikóit Persea drymifolia néven. Az itt őshonos növény levele ánizsillatú, gyümölcse apró (10-25 dkg), héja vékony, íze és minősége kiváló. A mexikói avokádó a leghidegtűrőbb, ott is megél, ahol a többi fajta nem. A guatemalai avokádó a közép-amerikai felvidékeken őshonos, valamivel kevésbé fagyálló, mint a mexikói, gyümölcse közepes vagy nagy (25-100 dkg). Héja vastag, fás, érési szezonja eltér a többiekétől. A leginkább trópusi jellegű, nyugat-indiai avokádó termesztése Florida (USA) déli részére korlátozódik.


Avokádó
Az inkák és aztékok meghódításakor Cortez ezzel az érdekes növénnyel is megismerkedett. A XVI. században kis házikertekben már rendszeres termesztésével foglalkoztak. Dél-mexikói, kolumbiai és ecuadori őshazájából már jóval a spanyol hajósok érkezése előtt bekerült az inkák kertjeibe, ahol hamarosan második hazájára talált. Régmúlt termő példányainak maradványai az ember ősi kísérőjeként mutatják be az avokadót.
Az ananászhoz hasonlítva elterjedése lassúbb volt, mert magjai rövid ideig életképesek, kis magcsemetéi pedig könnyen károsodnak, nagyon kényesek. Igazi felfedezése századunk vívmánya. A középkor ritka növénye korunkban a győztes citromféléket leszámítva, fontosságban a 4. helyre került, amit értékes termésének köszönhet.

Az avokadó szaporítása és nevelése
Az avokadó Dél-Mexikó, Kolumbia, Guatemala és Ecuador területein honos. Innen terjedt át Amerika más területeire, majd Afrikába, Izraelbe és Európába is. Napjainkban Észak-, Dél- és Közép-Amerikában, Dél-Afrikában, Izraelben és Olaszországban foglalkoznak nagyüzemi termesztésével.
Az avokadó a közeli rokonságban álló babérral együtt a babérfélék (Lauraceae) családjának tagja. Ebbe a családba melegebb vidékeken tenyésző fűszer- és gyógyszernövények tartoznak.
Az avokadó többféle néven szerepel a szakkönyvekben. Legújabb neve, a Persea americana mellett előfordul a Persea gratissima mexikói fajának, a Persea drymifoliá-nak általánosított neve is. Az avokadó helyett gyakran szerepel hazánkban az avokadókörte vagy az alligátorkörte elnevezés.
Jelentős egzotikus rokonai a különböző fahéjat és kámfort szolgáltató fák. Hazánkban utoljára a harmadkorban éltek a mai fahéjat adó növények ősei.
Az avokadó 6—20 m-re növő, örökzöld fa. Törzsei alacsonyan elágaznak és szabálytalan koronát fejlesztenek. Levelei 10—20 cm hosszúak és 3—10 cm szélesek, a hajtásokon váltakozva állnak, a hajtások végén sűrűn helyezkednek el. Kérge és levelei ánizsos illóolaj-tartalmuk miatt illatosak.
A virágzatok a hajtások csúcsán, ritkábban az alacsonyabb levelek hónaljában jelennek meg. A virágok bugavirágzatot alkotnak. A kis sárgásfehér kétivarú (hímnős) virágok 0,5—1,5 cm átmérőjűek, illatosak. A portokok csak a bibe idegen virágporral történő megtermékenyülése után érnek meg és nyílnak fel.
Csonthéjas termései nagyok, 7—20 cm hosszúak és 7—10 cm szélesek. Egy nagy magot tartalmaznak. A körte, alma, uborka, szív vagy tojás alakú gyümölcsök tömege 40—400 g között változik. A termések héja sötétzöld, sárgászöld, pirosas, sötétpiros vagy feketés színű. Húsa 1,2—2 cm vastag, világossárga, zöldessárga, világoszöld vagy sárgásszürke tónusú lehet. Az eleinte kemény hús a tárolás alatt puhul meg, és vajszerű állományúvá válik. A termések hosszú, 10—30 cm-es kocsányon lógnak.
A gyümölcs egyetlen magja nagy, gömbölyű vagy kihegyesedő, két szorosan rásimuló maghéj takarja.
Az avokadót a magcsemeték szemzésével és oltásával szaporíthatjuk. Első feladat a magvetés és a magcsemeték nevelése. Magja csírázóképességét hamar elveszti, ezért a termésből kiszedve a vetésig nedves homokban rétegezve tároljuk. Homokos lombföldbe vessük. A magvakat hegyes végükkel lefelé fordítva 3/4 részig süllyesszük a homokos talajba és ezután lombbal vagy más, laza, nagy humusztartalmú, jó víztartó képességű földdel takarjuk. A csírázás optimális hőfoka 20—25 °C. Ezen a hőmérsékleten 6—10 hét alatt megjelennek a kis növénykék.
Szemzéshez növekedésben levő alanyokat válasszunk, legjobb időszak az, amikor a növekedési szakasz elején tartanak. A tavaszi hetekben a szemzést még nyugalomban levő, alvó szemekkel végezhetjük. Az avokadószemzésekhez T alakban vagy fordított T alakban vágjuk be az alanyok héját. A szemzéseket zárt, párás helyen tároljuk.
Oltáshoz valamivel vastagabb alanyokat jelöljünk ki. Itt is feltétel, hogy a magcsemeték növekedésben legyenek, így biztosabb az eredés. Az oltóvesszőket úgy készítsük elő, hogy felhasználásuk előtt 7—10 nappal a leveleket távolítsuk el a hajtásvégekről, és csak 0,5—1 cm-es levélnyél-csonkok maradjanak rajta. Az alanyokat ék alakban, fentről lefelé 3—4 cm hosszan, a bél felé haladva, ferdén behasítjuk.
Az előkészített oltóvesszőket (lehetőleg a beérett hajtások csúcsi részéről) 2—3 szem meghagyásával alsó végükön két oldalról ék alakban metsszük le és illesszük az alany hasítékába. Szorosan kötözzük be és paraffinnal zárjuk le a párolgást. Az oltást üvegházban vagy házi készítésű izzasztószekrényben egész évben végezhetjük, ha megfelelő fényt és hőt tudunk biztosítani.
Nagy légnedvességben és 25 °C körüli hőmérsékleten a szemzések és oltások 3—5 hét alatt megerednek. Ezután az alanyokat felére, majd 1 hónappal később a szemzés vagy oltás fölött közvetlenül metsszük le a megmaradó vad részeket.
A fiatal növényeket az árnyékolás és a nagy páratartalom fokozatos csökkentésével szoktassuk hozzá a természetes fényhez és páraviszonyokhoz, és rakjuk végleges helyükre — a szobába vagy a szabadba.
Gyökérzete érzékeny, ezért átültetéskor vigyázzunk arra, hogy ne sérüljenek meg. Átültetés után 1—2 hétre árnyékoljuk, bővebben öntözzük. A szabadba kihelyezett edényes növényeket a széltől védeni kell.
Közömbös vagy kissé savanyú kémhatású (6—7 pH) talajon fejlődik szépen. Nagy humusztartalmat és jó vízáteresztést kell biztosítani. Ilyen földkeveréket jó minőségű komposzt, melegágyi föld, érett trágya és kevés savanyú tőzeg felhasználásával készíthetünk. A nyár folyamán rendszeres tápanyagpótlásról gondoskodjunk, különösen idősebb növények esetében. Erre a célra a trágyalé és mesterséges tápoldatok jól megfelelnek.
Az avokadó rendszeres öntözést kíván. Hazájában a nedves és száraz időszak rendszeres váltakozása következtében évente több növekedési szakasza figyelhető meg, ezek a nedves periódusokra esnek.
A növények hőigényesek. Nyáron szabadban vagy szobában, télen hűvös, 10 °C körüli helyen jól telelnek. Mérsékelt fűtés mellett, szobában is tarthatjuk a tél folyamán, de jobb eredményt kapunk a hűvös teleltetéssel (pince, előszoba, kamra). Melegigényük ellenére egyes típusok, így a mexikói avokadók a —7 °C-os fagyokat is átvészelik.
A szemzett és oltott csemeték már 3 éves korukban virágoznak és teremnek. A virágok tél végén, tavasszal nyílnak. Kinyíláskor először a bibék válnak éretté — ilyenkor termékenyülnek, de csak idegen virágporral, mert ebben az időben még a portokok zárva maradnak. Az idegentermékenyülés után rövid ideig becsukódnak a virágok, és mire újra kinyílnak, a portokok is érettek és gazdagon ontják a virágport. Ekkor már a bibék nem fogékonyak. A terméskötődéshez ezért általában más fajták jelenlétére is szükség van. Szerencsére sok értékes típusa megtermékenyítés nélkül is (partenokarpia) képes teremni. Ezek a fajták edényes termesztésre is alkalmasabbak. Különleges virágzását és termékenyülését csak 1920 óta ismeri a tudomány, addig rejtély volt.
A sikeres termékenyülés után vagy a partenokarpiás típusoknál a virágzás után 14—16 hónapig fejlődnek termései. Gyümölcsei a fán teljesen beérnek és hosszú ideig otthagyhatók.
Hazánkban a pajzstetűn kívül jelentős kártevői és betegségei nem jelentkeznek. Letisztítással, lemosással (káliszappan) és a forgalomban levő permetezőszerek segítségével könnyen védekezhetünk ellene.
Gyümölcseit érett állapotban szedjük. A zöldes szín éréskor a színes típusoknál elszíneződik, elsötétül vagy megsárgul. A terméseket rövid szárral vágjuk, és hűvös helyen tároljuk. Féléretten (zölden) szedve elég jól bírják a szállítást.
A tárolás folyamán tökéletesen utóérnek. Szobahőmérsékleten is eltarthatók, ebben az esetben az utóérés gyorsabban, 2—10 nap alatt lezajlik. A fő érési idény október—november hónapra esik.
A gyümölcs húsa éretten megpuhul. Színe a vékony, lehúzható héj alatt kívül zöldes, belül sárgásszürke vagy a sárga és zöld szín különböző árnyalatainak megfelelő. Gyümölcsének nincs jellemző zamata, savtartalma jelentéktelen, édes ízű, kicsit a fiatal dióra emlékeztető. Sok értékes anyagot tartalmaz, tápértéke megegyezik a vajéval.
Húsa 25—30% olajat, 1,6% fehérjét és sokféle vitamint: C- és B-komplexeket, sok E- és A-, valamint D- és K-vitamint tartalmaz.
Terméséből különleges saláták készülnek. A cukrászatban fagylaltok és különböző sütemények nyersanyaga, de kenyérre kenve sóval vagy cukorral ízesítve is érdekes csemegének számít.
Fogyasztása dietikus hatású; a gyomorbántalmak mellett a magas vérnyomás és érelmeszesedés ellen is ajánlják. Magjai és levelei szintén tartalmaznak gyomorgyógyszereket. A kérgében és leveleiben képződő ánizsillatú olajokat az illatszergyárak dolgozzák fel.