Más néven AVOKÁDÓKÖRTE (Persea americana), a babérfélék (Lauraceae) családjába tartozó gyümölcsfa és termése. A fa a nyugati féltekén őshonos, Mexikótól az Andokig. A magas, vagy széles koronájú fának elliptikus vagy tojásdad alakú, 10-30 cm hosszúságú levelei vannak. Az apró, zöldes virágok tömött fürtökben állnak, szirmuk nincs, hat virágtakaró lebeny veszi körül a három körben álló kilenc porzószálat és az egykamrájú magházat. A gyümölcs alakja, mérete és színe igen sokféle lehet, egyes mexikói változatoké csak tyúktojásnyi, másoké 1-2 kg-os. A forma a kerektől a hosszú, karcsú nyakkal ellátott körtealakig terjed, a szín pedig a zöldtől a sötétliláig. Az egyetlen nagy, kerek vagy kúpos magban két sziklevél van. A gyümölcs héja néha az almáéhoz hasonlóan vékony, máskor durva, fás textúrájú. Az olajos gyümölcshús zöldes vagy sárgás színű, dióhoz hasonló ízű. Egyes fajták gyümölcshúsában 25%-ot is elér a telítetlen olajok mennyisége. Az avokádót gyakran fogyasztják salátaként. A pépesített avokádó a mexikói konyha egyik jellegzetes mártásának (guacamole) alkotóeleme. Az avokádó gazdag tiaminban, riboflavinban és A-vitaminban.
Az avokádót széles körben termesztették a trópusi Amerikában a spanyol hódítók bejövetele előtt, de a kertészek csak 1900 után figyeltek fel rá, amikor is kidolgozták az oltványkészítést, s ezzel leegyszerűsödött a legjobb magoncok szaporítása, s egyúttal az ültetvények létesítése.
Az avokádó termesztése virágzó üzletággá vált Floridában, Kaliforniában, Dél-Afrikában, és valamivel szerényebb mértékben művelik Chilében, Brazíliában, Hawaiiban, Ausztráliában és egyes csendes-óceáni szigeteken. Mexikóban, ahol igen népszerű az avokádó, igen nagy mennyiségben termelik. Ültetvényeket telepítettek Izraelben, és sok avokádófa található más mediterrán országokban is.
Kertészetileg az avokádók mexikói, nyugat-indiai és guatemalai fajtákra oszthatók. Egyes botanikusok külön fajnak tekintik a mexikóit Persea drymifolia néven. Az itt őshonos növény levele ánizsillatú, gyümölcse apró (10-25 dkg), héja vékony, íze és minősége kiváló. A mexikói avokádó a leghidegtűrőbb, ott is megél, ahol a többi fajta nem. A guatemalai avokádó a közép-amerikai felvidékeken őshonos, valamivel kevésbé fagyálló, mint a mexikói, gyümölcse közepes vagy nagy (25-100 dkg). Héja vastag, fás, érési szezonja eltér a többiekétől. A leginkább trópusi jellegű, nyugat-indiai avokádó termesztése Florida (USA) déli részére korlátozódik.
Avokádó
Az inkák és aztékok meghódításakor Cortez ezzel az érdekes növénnyel is megismerkedett. A XVI. században kis házikertekben már rendszeres termesztésével foglalkoztak. Dél-mexikói, kolumbiai és ecuadori őshazájából már jóval a spanyol hajósok érkezése előtt bekerült az inkák kertjeibe, ahol hamarosan második hazájára talált. Régmúlt termő példányainak maradványai az ember ősi kísérőjeként mutatják be az avokadót.
Az ananászhoz hasonlítva elterjedése lassúbb volt, mert magjai rövid ideig életképesek, kis magcsemetéi pedig könnyen károsodnak, nagyon kényesek. Igazi felfedezése századunk vívmánya. A középkor ritka növénye korunkban a győztes citromféléket leszámítva, fontosságban a 4. helyre került, amit értékes termésének köszönhet.
Az avokadó szaporítása és nevelése
Az avokadó Dél-Mexikó, Kolumbia, Guatemala és Ecuador területein honos. Innen terjedt át Amerika más területeire, majd Afrikába, Izraelbe és Európába is. Napjainkban Észak-, Dél- és Közép-Amerikában, Dél-Afrikában, Izraelben és Olaszországban foglalkoznak nagyüzemi termesztésével.
Az avokadó a közeli rokonságban álló babérral együtt a babérfélék (Lauraceae) családjának tagja. Ebbe a családba melegebb vidékeken tenyésző fűszer- és gyógyszernövények tartoznak.
Az avokadó többféle néven szerepel a szakkönyvekben. Legújabb neve, a Persea americana mellett előfordul a Persea gratissima mexikói fajának, a Persea drymifoliá-nak általánosított neve is. Az avokadó helyett gyakran szerepel hazánkban az avokadókörte vagy az alligátorkörte elnevezés.
Jelentős egzotikus rokonai a különböző fahéjat és kámfort szolgáltató fák. Hazánkban utoljára a harmadkorban éltek a mai fahéjat adó növények ősei.
Az avokadó 6—20 m-re növő, örökzöld fa. Törzsei alacsonyan elágaznak és szabálytalan koronát fejlesztenek. Levelei 10—20 cm hosszúak és 3—10 cm szélesek, a hajtásokon váltakozva állnak, a hajtások végén sűrűn helyezkednek el. Kérge és levelei ánizsos illóolaj-tartalmuk miatt illatosak.
A virágzatok a hajtások csúcsán, ritkábban az alacsonyabb levelek hónaljában jelennek meg. A virágok bugavirágzatot alkotnak. A kis sárgásfehér kétivarú (hímnős) virágok 0,5—1,5 cm átmérőjűek, illatosak. A portokok csak a bibe idegen virágporral történő megtermékenyülése után érnek meg és nyílnak fel.
Csonthéjas termései nagyok, 7—20 cm hosszúak és 7—10 cm szélesek. Egy nagy magot tartalmaznak. A körte, alma, uborka, szív vagy tojás alakú gyümölcsök tömege 40—400 g között változik. A termések héja sötétzöld, sárgászöld, pirosas, sötétpiros vagy feketés színű. Húsa 1,2—2 cm vastag, világossárga, zöldessárga, világoszöld vagy sárgásszürke tónusú lehet. Az eleinte kemény hús a tárolás alatt puhul meg, és vajszerű állományúvá válik. A termések hosszú, 10—30 cm-es kocsányon lógnak.
A gyümölcs egyetlen magja nagy, gömbölyű vagy kihegyesedő, két szorosan rásimuló maghéj takarja.
Az avokadót a magcsemeték szemzésével és oltásával szaporíthatjuk. Első feladat a magvetés és a magcsemeték nevelése. Magja csírázóképességét hamar elveszti, ezért a termésből kiszedve a vetésig nedves homokban rétegezve tároljuk. Homokos lombföldbe vessük. A magvakat hegyes végükkel lefelé fordítva 3/4 részig süllyesszük a homokos talajba és ezután lombbal vagy más, laza, nagy humusztartalmú, jó víztartó képességű földdel takarjuk. A csírázás optimális hőfoka 20—25 °C. Ezen a hőmérsékleten 6—10 hét alatt megjelennek a kis növénykék.
Szemzéshez növekedésben levő alanyokat válasszunk, legjobb időszak az, amikor a növekedési szakasz elején tartanak. A tavaszi hetekben a szemzést még nyugalomban levő, alvó szemekkel végezhetjük. Az avokadószemzésekhez T alakban vagy fordított T alakban vágjuk be az alanyok héját. A szemzéseket zárt, párás helyen tároljuk.
Oltáshoz valamivel vastagabb alanyokat jelöljünk ki. Itt is feltétel, hogy a magcsemeték növekedésben legyenek, így biztosabb az eredés. Az oltóvesszőket úgy készítsük elő, hogy felhasználásuk előtt 7—10 nappal a leveleket távolítsuk el a hajtásvégekről, és csak 0,5—1 cm-es levélnyél-csonkok maradjanak rajta. Az alanyokat ék alakban, fentről lefelé 3—4 cm hosszan, a bél felé haladva, ferdén behasítjuk.
Az előkészített oltóvesszőket (lehetőleg a beérett hajtások csúcsi részéről) 2—3 szem meghagyásával alsó végükön két oldalról ék alakban metsszük le és illesszük az alany hasítékába. Szorosan kötözzük be és paraffinnal zárjuk le a párolgást. Az oltást üvegházban vagy házi készítésű izzasztószekrényben egész évben végezhetjük, ha megfelelő fényt és hőt tudunk biztosítani.
Nagy légnedvességben és 25 °C körüli hőmérsékleten a szemzések és oltások 3—5 hét alatt megerednek. Ezután az alanyokat felére, majd 1 hónappal később a szemzés vagy oltás fölött közvetlenül metsszük le a megmaradó vad részeket.
A fiatal növényeket az árnyékolás és a nagy páratartalom fokozatos csökkentésével szoktassuk hozzá a természetes fényhez és páraviszonyokhoz, és rakjuk végleges helyükre — a szobába vagy a szabadba.
Gyökérzete érzékeny, ezért átültetéskor vigyázzunk arra, hogy ne sérüljenek meg. Átültetés után 1—2 hétre árnyékoljuk, bővebben öntözzük. A szabadba kihelyezett edényes növényeket a széltől védeni kell.
Közömbös vagy kissé savanyú kémhatású (6—7 pH) talajon fejlődik szépen. Nagy humusztartalmat és jó vízáteresztést kell biztosítani. Ilyen földkeveréket jó minőségű komposzt, melegágyi föld, érett trágya és kevés savanyú tőzeg felhasználásával készíthetünk. A nyár folyamán rendszeres tápanyagpótlásról gondoskodjunk, különösen idősebb növények esetében. Erre a célra a trágyalé és mesterséges tápoldatok jól megfelelnek.
Az avokadó rendszeres öntözést kíván. Hazájában a nedves és száraz időszak rendszeres váltakozása következtében évente több növekedési szakasza figyelhető meg, ezek a nedves periódusokra esnek.
A növények hőigényesek. Nyáron szabadban vagy szobában, télen hűvös, 10 °C körüli helyen jól telelnek. Mérsékelt fűtés mellett, szobában is tarthatjuk a tél folyamán, de jobb eredményt kapunk a hűvös teleltetéssel (pince, előszoba, kamra). Melegigényük ellenére egyes típusok, így a mexikói avokadók a —7 °C-os fagyokat is átvészelik.
A szemzett és oltott csemeték már 3 éves korukban virágoznak és teremnek. A virágok tél végén, tavasszal nyílnak. Kinyíláskor először a bibék válnak éretté — ilyenkor termékenyülnek, de csak idegen virágporral, mert ebben az időben még a portokok zárva maradnak. Az idegentermékenyülés után rövid ideig becsukódnak a virágok, és mire újra kinyílnak, a portokok is érettek és gazdagon ontják a virágport. Ekkor már a bibék nem fogékonyak. A terméskötődéshez ezért általában más fajták jelenlétére is szükség van. Szerencsére sok értékes típusa megtermékenyítés nélkül is (partenokarpia) képes teremni. Ezek a fajták edényes termesztésre is alkalmasabbak. Különleges virágzását és termékenyülését csak 1920 óta ismeri a tudomány, addig rejtély volt.
A sikeres termékenyülés után vagy a partenokarpiás típusoknál a virágzás után 14—16 hónapig fejlődnek termései. Gyümölcsei a fán teljesen beérnek és hosszú ideig otthagyhatók.
Hazánkban a pajzstetűn kívül jelentős kártevői és betegségei nem jelentkeznek. Letisztítással, lemosással (káliszappan) és a forgalomban levő permetezőszerek segítségével könnyen védekezhetünk ellene.
Gyümölcseit érett állapotban szedjük. A zöldes szín éréskor a színes típusoknál elszíneződik, elsötétül vagy megsárgul. A terméseket rövid szárral vágjuk, és hűvös helyen tároljuk. Féléretten (zölden) szedve elég jól bírják a szállítást.
A tárolás folyamán tökéletesen utóérnek. Szobahőmérsékleten is eltarthatók, ebben az esetben az utóérés gyorsabban, 2—10 nap alatt lezajlik. A fő érési idény október—november hónapra esik.
A gyümölcs húsa éretten megpuhul. Színe a vékony, lehúzható héj alatt kívül zöldes, belül sárgásszürke vagy a sárga és zöld szín különböző árnyalatainak megfelelő. Gyümölcsének nincs jellemző zamata, savtartalma jelentéktelen, édes ízű, kicsit a fiatal dióra emlékeztető. Sok értékes anyagot tartalmaz, tápértéke megegyezik a vajéval.
Húsa 25—30% olajat, 1,6% fehérjét és sokféle vitamint: C- és B-komplexeket, sok E- és A-, valamint D- és K-vitamint tartalmaz.
Terméséből különleges saláták készülnek. A cukrászatban fagylaltok és különböző sütemények nyersanyaga, de kenyérre kenve sóval vagy cukorral ízesítve is érdekes csemegének számít.
Fogyasztása dietikus hatású; a gyomorbántalmak mellett a magas vérnyomás és érelmeszesedés ellen is ajánlják. Magjai és levelei szintén tartalmaznak gyomorgyógyszereket. A kérgében és leveleiben képződő ánizsillatú olajokat az illatszergyárak dolgozzák fel.
Az avokádót széles körben termesztették a trópusi Amerikában a spanyol hódítók bejövetele előtt, de a kertészek csak 1900 után figyeltek fel rá, amikor is kidolgozták az oltványkészítést, s ezzel leegyszerűsödött a legjobb magoncok szaporítása, s egyúttal az ültetvények létesítése.
Az avokádó termesztése virágzó üzletággá vált Floridában, Kaliforniában, Dél-Afrikában, és valamivel szerényebb mértékben művelik Chilében, Brazíliában, Hawaiiban, Ausztráliában és egyes csendes-óceáni szigeteken. Mexikóban, ahol igen népszerű az avokádó, igen nagy mennyiségben termelik. Ültetvényeket telepítettek Izraelben, és sok avokádófa található más mediterrán országokban is.
Kertészetileg az avokádók mexikói, nyugat-indiai és guatemalai fajtákra oszthatók. Egyes botanikusok külön fajnak tekintik a mexikóit Persea drymifolia néven. Az itt őshonos növény levele ánizsillatú, gyümölcse apró (10-25 dkg), héja vékony, íze és minősége kiváló. A mexikói avokádó a leghidegtűrőbb, ott is megél, ahol a többi fajta nem. A guatemalai avokádó a közép-amerikai felvidékeken őshonos, valamivel kevésbé fagyálló, mint a mexikói, gyümölcse közepes vagy nagy (25-100 dkg). Héja vastag, fás, érési szezonja eltér a többiekétől. A leginkább trópusi jellegű, nyugat-indiai avokádó termesztése Florida (USA) déli részére korlátozódik.
Avokádó
Az inkák és aztékok meghódításakor Cortez ezzel az érdekes növénnyel is megismerkedett. A XVI. században kis házikertekben már rendszeres termesztésével foglalkoztak. Dél-mexikói, kolumbiai és ecuadori őshazájából már jóval a spanyol hajósok érkezése előtt bekerült az inkák kertjeibe, ahol hamarosan második hazájára talált. Régmúlt termő példányainak maradványai az ember ősi kísérőjeként mutatják be az avokadót.
Az ananászhoz hasonlítva elterjedése lassúbb volt, mert magjai rövid ideig életképesek, kis magcsemetéi pedig könnyen károsodnak, nagyon kényesek. Igazi felfedezése századunk vívmánya. A középkor ritka növénye korunkban a győztes citromféléket leszámítva, fontosságban a 4. helyre került, amit értékes termésének köszönhet.
Az avokadó szaporítása és nevelése
Az avokadó Dél-Mexikó, Kolumbia, Guatemala és Ecuador területein honos. Innen terjedt át Amerika más területeire, majd Afrikába, Izraelbe és Európába is. Napjainkban Észak-, Dél- és Közép-Amerikában, Dél-Afrikában, Izraelben és Olaszországban foglalkoznak nagyüzemi termesztésével.
Az avokadó a közeli rokonságban álló babérral együtt a babérfélék (Lauraceae) családjának tagja. Ebbe a családba melegebb vidékeken tenyésző fűszer- és gyógyszernövények tartoznak.
Az avokadó többféle néven szerepel a szakkönyvekben. Legújabb neve, a Persea americana mellett előfordul a Persea gratissima mexikói fajának, a Persea drymifoliá-nak általánosított neve is. Az avokadó helyett gyakran szerepel hazánkban az avokadókörte vagy az alligátorkörte elnevezés.
Jelentős egzotikus rokonai a különböző fahéjat és kámfort szolgáltató fák. Hazánkban utoljára a harmadkorban éltek a mai fahéjat adó növények ősei.
Az avokadó 6—20 m-re növő, örökzöld fa. Törzsei alacsonyan elágaznak és szabálytalan koronát fejlesztenek. Levelei 10—20 cm hosszúak és 3—10 cm szélesek, a hajtásokon váltakozva állnak, a hajtások végén sűrűn helyezkednek el. Kérge és levelei ánizsos illóolaj-tartalmuk miatt illatosak.
A virágzatok a hajtások csúcsán, ritkábban az alacsonyabb levelek hónaljában jelennek meg. A virágok bugavirágzatot alkotnak. A kis sárgásfehér kétivarú (hímnős) virágok 0,5—1,5 cm átmérőjűek, illatosak. A portokok csak a bibe idegen virágporral történő megtermékenyülése után érnek meg és nyílnak fel.
Csonthéjas termései nagyok, 7—20 cm hosszúak és 7—10 cm szélesek. Egy nagy magot tartalmaznak. A körte, alma, uborka, szív vagy tojás alakú gyümölcsök tömege 40—400 g között változik. A termések héja sötétzöld, sárgászöld, pirosas, sötétpiros vagy feketés színű. Húsa 1,2—2 cm vastag, világossárga, zöldessárga, világoszöld vagy sárgásszürke tónusú lehet. Az eleinte kemény hús a tárolás alatt puhul meg, és vajszerű állományúvá válik. A termések hosszú, 10—30 cm-es kocsányon lógnak.
A gyümölcs egyetlen magja nagy, gömbölyű vagy kihegyesedő, két szorosan rásimuló maghéj takarja.
Az avokadót a magcsemeték szemzésével és oltásával szaporíthatjuk. Első feladat a magvetés és a magcsemeték nevelése. Magja csírázóképességét hamar elveszti, ezért a termésből kiszedve a vetésig nedves homokban rétegezve tároljuk. Homokos lombföldbe vessük. A magvakat hegyes végükkel lefelé fordítva 3/4 részig süllyesszük a homokos talajba és ezután lombbal vagy más, laza, nagy humusztartalmú, jó víztartó képességű földdel takarjuk. A csírázás optimális hőfoka 20—25 °C. Ezen a hőmérsékleten 6—10 hét alatt megjelennek a kis növénykék.
Szemzéshez növekedésben levő alanyokat válasszunk, legjobb időszak az, amikor a növekedési szakasz elején tartanak. A tavaszi hetekben a szemzést még nyugalomban levő, alvó szemekkel végezhetjük. Az avokadószemzésekhez T alakban vagy fordított T alakban vágjuk be az alanyok héját. A szemzéseket zárt, párás helyen tároljuk.
Oltáshoz valamivel vastagabb alanyokat jelöljünk ki. Itt is feltétel, hogy a magcsemeték növekedésben legyenek, így biztosabb az eredés. Az oltóvesszőket úgy készítsük elő, hogy felhasználásuk előtt 7—10 nappal a leveleket távolítsuk el a hajtásvégekről, és csak 0,5—1 cm-es levélnyél-csonkok maradjanak rajta. Az alanyokat ék alakban, fentről lefelé 3—4 cm hosszan, a bél felé haladva, ferdén behasítjuk.
Az előkészített oltóvesszőket (lehetőleg a beérett hajtások csúcsi részéről) 2—3 szem meghagyásával alsó végükön két oldalról ék alakban metsszük le és illesszük az alany hasítékába. Szorosan kötözzük be és paraffinnal zárjuk le a párolgást. Az oltást üvegházban vagy házi készítésű izzasztószekrényben egész évben végezhetjük, ha megfelelő fényt és hőt tudunk biztosítani.
Nagy légnedvességben és 25 °C körüli hőmérsékleten a szemzések és oltások 3—5 hét alatt megerednek. Ezután az alanyokat felére, majd 1 hónappal később a szemzés vagy oltás fölött közvetlenül metsszük le a megmaradó vad részeket.
A fiatal növényeket az árnyékolás és a nagy páratartalom fokozatos csökkentésével szoktassuk hozzá a természetes fényhez és páraviszonyokhoz, és rakjuk végleges helyükre — a szobába vagy a szabadba.
Gyökérzete érzékeny, ezért átültetéskor vigyázzunk arra, hogy ne sérüljenek meg. Átültetés után 1—2 hétre árnyékoljuk, bővebben öntözzük. A szabadba kihelyezett edényes növényeket a széltől védeni kell.
Közömbös vagy kissé savanyú kémhatású (6—7 pH) talajon fejlődik szépen. Nagy humusztartalmat és jó vízáteresztést kell biztosítani. Ilyen földkeveréket jó minőségű komposzt, melegágyi föld, érett trágya és kevés savanyú tőzeg felhasználásával készíthetünk. A nyár folyamán rendszeres tápanyagpótlásról gondoskodjunk, különösen idősebb növények esetében. Erre a célra a trágyalé és mesterséges tápoldatok jól megfelelnek.
Az avokadó rendszeres öntözést kíván. Hazájában a nedves és száraz időszak rendszeres váltakozása következtében évente több növekedési szakasza figyelhető meg, ezek a nedves periódusokra esnek.
A növények hőigényesek. Nyáron szabadban vagy szobában, télen hűvös, 10 °C körüli helyen jól telelnek. Mérsékelt fűtés mellett, szobában is tarthatjuk a tél folyamán, de jobb eredményt kapunk a hűvös teleltetéssel (pince, előszoba, kamra). Melegigényük ellenére egyes típusok, így a mexikói avokadók a —7 °C-os fagyokat is átvészelik.
A szemzett és oltott csemeték már 3 éves korukban virágoznak és teremnek. A virágok tél végén, tavasszal nyílnak. Kinyíláskor először a bibék válnak éretté — ilyenkor termékenyülnek, de csak idegen virágporral, mert ebben az időben még a portokok zárva maradnak. Az idegentermékenyülés után rövid ideig becsukódnak a virágok, és mire újra kinyílnak, a portokok is érettek és gazdagon ontják a virágport. Ekkor már a bibék nem fogékonyak. A terméskötődéshez ezért általában más fajták jelenlétére is szükség van. Szerencsére sok értékes típusa megtermékenyítés nélkül is (partenokarpia) képes teremni. Ezek a fajták edényes termesztésre is alkalmasabbak. Különleges virágzását és termékenyülését csak 1920 óta ismeri a tudomány, addig rejtély volt.
A sikeres termékenyülés után vagy a partenokarpiás típusoknál a virágzás után 14—16 hónapig fejlődnek termései. Gyümölcsei a fán teljesen beérnek és hosszú ideig otthagyhatók.
Hazánkban a pajzstetűn kívül jelentős kártevői és betegségei nem jelentkeznek. Letisztítással, lemosással (káliszappan) és a forgalomban levő permetezőszerek segítségével könnyen védekezhetünk ellene.
Gyümölcseit érett állapotban szedjük. A zöldes szín éréskor a színes típusoknál elszíneződik, elsötétül vagy megsárgul. A terméseket rövid szárral vágjuk, és hűvös helyen tároljuk. Féléretten (zölden) szedve elég jól bírják a szállítást.
A tárolás folyamán tökéletesen utóérnek. Szobahőmérsékleten is eltarthatók, ebben az esetben az utóérés gyorsabban, 2—10 nap alatt lezajlik. A fő érési idény október—november hónapra esik.
A gyümölcs húsa éretten megpuhul. Színe a vékony, lehúzható héj alatt kívül zöldes, belül sárgásszürke vagy a sárga és zöld szín különböző árnyalatainak megfelelő. Gyümölcsének nincs jellemző zamata, savtartalma jelentéktelen, édes ízű, kicsit a fiatal dióra emlékeztető. Sok értékes anyagot tartalmaz, tápértéke megegyezik a vajéval.
Húsa 25—30% olajat, 1,6% fehérjét és sokféle vitamint: C- és B-komplexeket, sok E- és A-, valamint D- és K-vitamint tartalmaz.
Terméséből különleges saláták készülnek. A cukrászatban fagylaltok és különböző sütemények nyersanyaga, de kenyérre kenve sóval vagy cukorral ízesítve is érdekes csemegének számít.
Fogyasztása dietikus hatású; a gyomorbántalmak mellett a magas vérnyomás és érelmeszesedés ellen is ajánlják. Magjai és levelei szintén tartalmaznak gyomorgyógyszereket. A kérgében és leveleiben képződő ánizsillatú olajokat az illatszergyárak dolgozzák fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése