Gránátalma

A gránátalma szaporítása és nevelése

A gránátalma őshazája valahol Közép- és Dél-Ázsiában, Afganisztán, Irán és Azerbajdzsán szubtrópusi vidékein terül el. Innen jutott el Európa földközi-tengeri területeire. Közkedvelt még Dél-Amerika melegebb vidékein, ahol a gyümölcspiacok állandó szereplője. Dél-Tirol napos lejtőin szép gránátalmák díszlenek, de megtalálhatók Észak-Afrikában, és ősidők óta Kínában is. A gránátalmafélék (Punicaceae) családjába tartozik. Tudományos neve, a Punica granatum, a híres pun almára és a termésében levő magokon található gránátszerű fényes húsra utalnak. Családjának tagjai is mediterrán növények, nálunk nem honosak, vadon nem tenyésznek.

Törpe változata a Punica granatum varietas nana, kedvelt dísznövény. Gyönyörű virágai és 3—5 cm-es kis termései különleges szépségűek. Ezek a típusok hazánkban is megtalálhatók.

A gránátalmának sok fajtája alakult ki. Ezeket a termés színe alapján a következő négy csoportra oszthatjuk:

sötétpiros,
sárgászöld,
feketésibolya és
fehér

termésűre. Közülük az első kettő a legelterjedtebb.

A szubtrópusi gránátalma bokortermetű, esetleg kis fává fejlődő növény. Az 50—100 cm-es törpe változatok kivételével, magasságuk 1—5 m között változik. Vékony, hajlított, alacsonyan elágazó törzsén sűrű korona helyezkedik el. A fiatal hajtások és vesszők többé-kevésbé négyélűek, kezdetben zöldespiros színűek, majd idősebb korban fásodnak, és szürkésbarna, barna színűek lesznek. A fejlettebb bokrokon tüskeszerű hajtások is megjelennek.

Rövid nyelű levelei sűrűn állnak, elhelyezkedésük átellenes. A levélnyél felőli oldalon ék alakú levéllemezek hosszúkásak, felületükön fényes zöldek, gyakran pirosas árnyalatúak: fonákjuk világos- vagy sárgászöld, 1—8 cm hosszúak és 0,5—2 cm szélesek. A levelek ősszel lehullanak.

A virágok a hajtások csúcsain jelennek meg; egy közülük rendszerint a hajtás hegyén nyílik. Egy-egy hajtáson 1—5 virág fejlődik. Gyakran a két-három éves fás részeken is képződnek virágkezdemények, ezek a következő évben már korán kinyílnak. A sok virág egyesével a levelek hónaljában jelenik meg. A virágok rövid kocsányon ülnek, vagy kocsány nélküliek. Nagyon gyakori, hogy egy virágban a porzószálak is, és a termő is megtalálható, de előfordulnak csak hím- és csak nővirágot fejlesztő növények. A szép fejlett sárga porzókat és fejlett bibét tartalmazó virágokból remélhetünk terméseket. Ezek a virágok 4—6 cm hosszúak és 5—7 cm átmérőjűek. Jellemző az öt csészelevél és öt sziromlevél, de ez a szám 8—10 is lehet — ezek a legszebb, telt virágú díszváltozatok. A csészelevelek vastagok, húsosak, elhegyesedők és csodálatos élénkpiros színűek. A sziromlevelek színe leggyakrabban világospiros, de pirosfehér, ritkán sárga és fehér változatok is előfordulnak. Számuk rendszerint megegyezik a csészelevelek számával, de kétszerese is lehet; azzal váltakozva helyezkednek el. A sziromlevelek alapi részüknél megvastagodottak, hosszuk 1,5—2,5 cm, szélességük 1—2 cm. Az aranysárga, ovális portokokat tartalmazó 0,5—1 cm hosszú porzószálak nagy számban találhatók a virágokban, szabálytalan elrendeződésben.

A termőrész cellákból áll és nagyon sok apró magkezdeményt rejt magában, amelyek csak akkor termékenyülnek, ha a bibeszál legalább 1—1,2 cm hosszú, sárgáspiros és jól fejlett sárgászöld bibefejben végződik. A sikeres beporzás után nagy, kerekded „almák" fejlődnek, ezek 6—12 rekeszes sok magvú bogyótermések; tömegük 20—80 dkg között változik, 5—12 cm átmérőjűek. A termések héja éréskor sima, fényes, piros, sárgászöld, fehéres, ritkán feketésibolya színű. Kocsánnyal ellentétes oldalukon a megmaradó hegyes csészelevelek koronaszerű képet mutatnak. Az éréskor könnyen vágható, később megkeményedő héj sok piros, rózsaszínű, sárgásfehér, fényes, gyöngyszerű húsba ágyazott magot takar. A magok száma ezernél is több lehet egy termésben; színük fehéres, alakjuk egyik végükön elhegyesedő, sokszögletű. Leggyakrabban kemények, de puha magvú típusok is előfordulnak.

A gránátalma könnyen szaporítható. Hajtásai, vesszői, sőt a kétéves részei is jól gyökeresednek. A dugványozás mellett gyorsan szaporíthatók gyökeres tősarjakkal és magvetéssel. A szaporítás leggyorsabb és legsikeresebb módszere a gyökeres tősarjak felhasználása. A gránátalmabokrok gyakran hajtanak tősarjakat. Ezek, ha a föld alól törnek elő, saját gyökereket fejlesztenek. A sarjakat ősszel válasszuk le az anyanövényekről, a nyugalmi állapot beálltával, amikor a levelek lehullottak. A fiatal növények az első években a nagyobb fagyoktól erősen károsodnak. A leválasztott tősarjakat hűvös helyen (pincében, kamrában) is teleltethetjük, ahol gyenge öntözés mellett biztosabban vészelik át a fagyokat. Ez különösen akkor ajánlatos, ha csemetéinket cserépben, vagy más edényben akarjuk tartani. A jól fejlett sarjak már a következő nyáron virágozhatnak, de általában csak a második évben számíthatunk első virágaira.

Gyökeres sarjakkal gyors sikert érhetünk el, azonban nagyobb mennyiség előállításához a dugványozás célravezetőbb. Az 1—2 éves vesszők, gallyak és hajtások is jól gyökeresednek. A fás részeket tavasszal, az új levelek megjelenése előtt vágjuk le és 20—30 cm-es darabjait laza szerkezetű, homokos talajba (szabadföldi ágyakba) süllyesztve gyökereztessük. A legfelső csomó (nódusz) maradjon szabadon, hogy a gyökeresedés alatt és után megjelenő kis hajtások elegendő fényt kapjanak. Ha szabadban dugványozunk, árnyékolásról és állandó párás levegőről gondoskodjunk. A dugványok néhány hét alatt meggyökeresednek és ősszel végleges helyükre ültethetjük a kis növényeket. Ezek a következő év őszéig helyükön is maradhatnak, hogy jobban megerősödjenek, így könnyebben védhetők az erős fagyoktól. Az egyéves, fás vesszőket tavasszal cserépben vagy ládában is gyökereztethetjük. Erre a célra rövidebb, 10—15 cm-es darabokat vágjunk és homokban gyökereztessük. A megfelelő nedvességet és páratartalmat üveglap- vagy papírtakarással biztosíthatjuk. A dugványokat gyökeresedés után jó humuszos komposztföldbe (melegágyi föld) ültessük át. Megbízható eredménnyel jár a hajtások gyökereztetése is. Egész nyáron sikerrel végezhetjük, hasonlóan az egyéves fás részek gyökereztetési módszeréhez. A hajtásdugványokon csak a legfelső levélpárt hagyjuk meg, a többit távolítsuk el. Jó eredményt érhetünk el úgy is, ha az erősebb, függőleges helyzetű ágrészeket kiválasztjuk és azokról gyűrű alakban eltávolítjuk a héjrészt, majd laza tőzeggel vagy homokos földdel töltött edénnyel (két fél cserép vagy fólia zacskó) vesszük körül. A nedvesen tartott földet a sebzési helyről előtörő gyökerek gyorsan behálózzák és a szár elmetszése után (az edény alatt) saját gyökerű növényeket kapunk. A dugványozás és a tősarjak leválasztása — mivel a növény vegetatív részeinek felhasználásával történik — vegetatív szaporítási módszer. A meggyökeresedett részek az anyanövény összes tulajdonságaival rendelkeznek, így új növényeink nem okoznak csalódást, mindenben megegyeznek a szaporításra kiválasztott bokrokkal.

Ha ivaros úton, magvetéssel szaporítunk, az új növények a szülőkhöz viszonyítva kisebb-nagyobb eltéréseket mutatnak. A magcsemetékből általában rosszabb minőségű növények fejlődnek. Vetésre hosszú ideig tárolt magvakat ne használjunk, mert rosszul vagy egyáltalán nem csíráznak. Nagyobb mennyiség vetését szabadföldi ágyba is végezhetjük (csak jó minőségű, laza, humuszos talaj esetén tanácsos). Kisebb mennyiségek vetésére cserepeket használjunk. A cserepeket félig töltsük meg jó minőségű komposztfölddel, és a magokat a földre helyezett kétujjnyi homokrétegbe rakjuk. A cserepeket üveglappal takarjuk le. A magok mind szabadföldben, mind cserépben néhány nap alatt kicsíráznak. A kis levélkék megjelenése után az üveglapot levehetjük, hogy a csíranövények megedződjenek, majd néhány hét után külön cserepekbe ültessük szét őket.

A trópusi vidékeken is sikerrel termesztik. Jól érzi magát az állandó melegben, de igazi hazája a meleg, száraz nyarú és hideg telű mediterrán. Hazánkban a hosszú ősz elegendő a termések beéréséhez. Ez 200 nap körüli tenyészidőt jelent. A termések lassan fejlődnek, így a július után termékenyülő virágokból már ritkán érlelnek terméseket. A virágok júliustól őszig nyílnak, így a tenyészidő második felében a termések és virágok már együtt díszlenek a bokrokon.

A gránátalma nem vízigényes. A szabadba kiültetett növények a természetes csapadékkal jól gazdálkodnak; csak kivételesen száraz években válhat szükségessé az öntözés. Az edényes növények a vegetáció alatt rendszeres öntözést igényelnek.

Bokrai csaknem minden talajban jól díszlenek. A kopáros, meszesebb területen is megél. A jó minőségű, humuszban gazdag laza vagy középkötött talajon nagyon szépen fejlődnek. Edényes termesztéshez lazább szerkezetű, tápanyagban gazdag talajkeveréket válasszunk. A trágyalét és más mesterséges tápoldatokat erőteljes növekedéssel és dús virágzással hálálják meg. A tápanyag-adagolást a nyár második felétől meg kell szüntetni, hogy a hajtások növekedése időben megállhasson, és őszre érett vesszőkkel készülhessen fel kedvencünk a telelésre.

A gránátalma fény- és hőigényes. Csak teljesen napos fekvésben virágzik rendszeresen és nagy mennyiségben. Olyan helyre ültessük, ahol árnyék nem éri, és északról védett. Erre a célra épület, kerítés, magasabb rézsű, vagy sűrű, nagyobb fákkal beültetett terület a legalkalmasabb.

A tenyészidő folyamán különleges ápolási munkát nem kívánnak. Az idősebb bokrok hajlamosak a besűrűsödésre, ezért a befelé növő hajtásokat és az erős vízhajtásokat a tavaszi kihajtás előtt távolítsuk el — ilyenkor már az esetleges téli ágelfagyásokat is felismerhetjük, és ezektől megtisztogathatjuk növényeinket.

A fiatal vagy hideg fekvésben levő bokrokat a téli fagyoktól védeni kell. A talajhoz közeli részeket földdel, a többi részt szalmával vagy más hőszigetelő anyaggal takarjuk. A védett, déli fekvésű területeken a jól megedződött növények már károsodás nélkül telelnek. A szélsőségesen hideg teleken itt is előfordulhatnak kisebb fagysérülések, de ez főleg a fiatal, 1—2 éves részeket érinti.

Az edényes növények télen hűvös helyiségben, 0—+5°C körüli hőmérsékleten nagyon jól telelnek. Ilyenkor az edény méretétől függően hetente egyszer, vagy havonta egyszer-kétszer öntözzük. Nagyon jók teleltetésre a földes pincék, vermek — de fűtetlen szobában is jó eredményt kapunk. Téli behordásra a jól beérett vesszejű, lombtalan növények alkalmasak. A vesszők beérését (ami a sikeres teleltetés és a következő évi jó virágzás feltétele) úgy segíthetjük, ha a nyár második felében a tápanyag-adagolást és az öntözést fokozatosan mérsékeljük, és az enyhe fagyoknak is kitesszük növényeinket.

Az edényes növényeket eleinte rendszeresen, évente ültessük át nagyobb cserépbe. Az idősebb növényeket dézsában, ládában tartsuk, ilyenkor már hosszabb ideig is maradhatnak átültetés nélkül, de a tápanyagok pótlásáról rendszeresen gondoskodni kell (trágyázás, öntözés trágyalével, tápoldattal).

A folyamatosan fejlődő, egészséges magnövények az 5—6. évben hozzák első virágaikat. Ettől kezdve minden évben rendszeres virágzásra számíthatunk. A dugványról nevelt bokrok 3—4 éves korban, a jól fejlett gyökeres tősarjak 1—3 éves korban kezdenek teremni.

Hazánkban inkább a telt virágú díszváltozatok terjedtek el. Ezek a típusok ritkán és keveset teremnek. A gyümölcstermő változatok általában egyszerű virágúak. Ez a tulajdonság magvetéssel is átvihető, de a termések minősége csak dugványozás vagy tősarjak ültetése esetén biztosítható.

A szabadba kiültetett, jól gondozott növények egészségesen fejlődnek, betegségek és kártevők nem támadják meg. A rossz talajban, gyengén fejlődő edényes növényeknél előbb-utóbb számíthatunk a kártevő rovarok megjelenésére. Leggyakoribb ellenségek a gyapjas pajzstetű, a levéltetű, a liszteske és a takácsatka. Rendszeres átültetéssel — jó feltételek között — távol tarthatók a kártevők, ám jelenlétük esetén védekeznünk kell. A felsorolt rovarok a növény nedvének szivogatásával tartják fenn magukat. A forgalomban levő rovarölő szerekkel sikeresen vehetjük fel a küzdelmet ellenük. Gyengébb károsodás esetén lemosással is eltávolíthatók. A nem megfelelő rossz termesztési körülményeket a kártevők megtelepedése is jelzi. A nyáron szabadba helyezett edényes növények jobban ellenállnak a rovaroknak, mint a zárt helyen, esetleg árnyékos, nagyon száraz, túl meleg, vagy túl hűvös helyen tartottak.

A gránátalma termése késő ősszel érik. A nagy, gömbölyded bogyók erős szárral tapadnak a növényekhez. A gyümölcsöt ollóval vagy éles késsel vágjuk le. Terméseit fagymentes, hideg helyen hosszú ideig tárolhatjuk, így hónapokig megtartják értékes tulajdonságaikat. A tárolás legjobb hőmérséklete +2—3 °C. Termései sok értékes anyagot tartalmaznak. A hús szárazanyag-tartalma eléri a 20%-ot.

Ezeken kívül különböző festőanyagokat és 75—80%-nyi vizet is találhatunk bennük. Nyers fogyasztásra az édeskés típusok a legalkalmasabbak, legkellemesebbek — ezek terméshéja általában világos, fehéres színű. Az édes és savanyú termésűek levének keverékéből — vízzel vagy ásványvízzel hígítva — kellemes üdítő ital készíthető. A citromhoz hasonló savanyú levét külföldön „Granadine" néven hozzák forgalomba. Az üdítő italok mellett gyümölcsfagylaltok, likőrök, szirupok, lekvárok és sűrítmények is készíthetők belőle, sőt bornak és ecetnek is kiválóan alkalmas.

A gránátalma terebélyes cserje vagy kis termetű, sűrűn, alacsonyan elágazó, legfeljebb 6 m magas fa. Ágai hosszúak, tövisesek. A növény örökzöld vagy lombhullató. Rövid nyelű levelei átellenes állásúak, vagy csomókban helyezkednek el. A színén fényes levéllemez hegyes-tojásdad vagy lándzsás, ép szélű, ék- vagy lekerekített vállú (1-10 x 0,5-2,5 cm). Virágai az ágak végén rövid oldalhajtásokon fejlődnek, és egyesével vagy legfeljebb 5 tagú csomókban állnak. A virágtengely korsó alakúan megnyúlik, csúcsán 5-8 széles háromszögletű, húsos, vörös csészelevél helyezkedik el. A csésze a virágtengellyel együtt 2-3 cm-es. A 3-7 szirom világító narancsvörös, ritkán fehér, gyűrött, 4-5 cm hosszú, és nagyszámú porzót zár magába.
Termése: gömbölyded álbogyó. A magház besüllyed a korsó alakú virágtengelybe, azzal összenő. A termés csúcsi részén a megnagyobbodott csészelevelek koronaszerűen maradnak fenn. A csészelevelek hátratörtek vagy összehajlók. A termés átmérője 6-12 cm, szilárd, bőrnemű héja 3-4 mm vastag, kívül gyengén fényes, kis pörsenésekkel borított, megérve foltos sárgásvörös, zöldes vagy barnás, alatta bézs színű vagy krémsárga. Belsejét szivacsos szövetből álló, hártyás válaszfalak tagolják több üregre, melyben a nagyszámú, szabálytalan bunkó vagy bab alakú, sárgás vagy skarlátvörös mag (9 x 3 mm) van. Mindegyik magot az 1-2 mm átmérőjű borvörös, üveges, bő levű magköpeny veszi körül, amely többé-kevésbé összehúzó hatású, íze az édestől a savanyúig terjed. A termés ehető részét a magköpenyek képezik. A terméshéj érés után hónapok múlva a száradás következtében felreped, és robbanásszerűen szórja szét a magokat; a gránátalma név innen ered.
Felhasználása: a húsos, bő levű magköpenyeket maggal vagy mag nélkül kikanalazzák a szétdarabolt termésből. Levéből már a régi Egyiptomban bort erjesztettek; főként üdítő gyümölcsléként isszák, vagy zselét készítenek belőle, Indiában a levet cukorral sűrű sziruppá főzik, amely sokáig eltartható, és körítésként tálalják. A növényt sokféleképpen felhasználják: a kéreg és a terméshéj összehúzó hatású, ezért bélférgek, hasmenés és vérhas ellen alkalmazzák; a gyümölcslevet láz és meghűlés ellen javasolják. A terméshéj sárgásbarna, a virág sárga festékanyagot tartalmaz. Mindkettőt gyapjú és selyem festésére használják. A fajt szívesen ültetik dísznövénynek.
Elterjedése: széles körben elterjedt haszonnövény, amely a szubtrópusi Ázsiában Irántól Észak-Indiáig honos. Kultúrában és elvadulva világszerte mérsékelt övi zónákban is megtaláljuk, a Földközi-tenger térségétől a belső trópusokig. Magyarország melegebb vidékein szabadban is nevelhető.
Termés és betakarítás: az igénytelen fás növény Arid régiókban éppen olyan jól tenyészik, mint a váltakozóan nedves trópusi klímában, kb. -10 °C-ig fagytűrő. Jó minőségű termések hűvös telű, meleg nyarú és viszonylag csekély csapadékú helyeken fejlődnek. Magról vagy dugvánnyal szaporítják, és a kisparaszti gazdaságban vegyes kultúrában vagy házikertben termesztik. A cserjék évente akár 3-szor teremhetnek. A gránátalmák bőrnemű héjuk miatt nagyon kevéssé érzékenyek, és heteken át, hűtött térben akár fél évig is tárolhatók.


A gránátalma ma is az egész telet a pincében tölti s mikor tavasszal a többnyire már korhadó vederben előkerül, olyan kopott, hogy az embernek kedve támad megkérdezni: ugyan mit keres itt a tavasz ragyogó virágai között? Annál pompásabb jelenség a nyár melegében, mikor átellenesen álló, bár nem örökzöld, de mégis bőrnemű, lándzsás levelei zöld színalapjából lángolva sütnek elő a vörös virágok. Ilyenkor már teljes a kert gazdagsága virágokban, mégi s a gránátalmával kevés virág kelhet versenyre; a legpompásabb kertben is feltünő jelenség a különös, ünnepélyes külsejével mindenütt magára vonja a figyelmet.

Már Nyugat-Ázsiában és évezredekkel ezelőtt felkeltette az ember figyelmét. De először nem virágával, hanem főként gyümölcsével. Talán már a kőkori nyugatázsiai embernek gyümölcse volt. De kerti története is lehet vagy négyezer éves, mert Egyiptomban már Kr. e. 1500 körül ültették. A maradó csészével koronázott gránátalmagyümölcs ma is megérdemli figyelmünket. Éretlen korában pirosló, később barna színű, bőrszerű, durva héja éréskor felreped és a kiváncsi szem elé tárja a kétemeletes alma gránátpiros belsejét. Az első emelet háromrekeszű, a felső hat-kilenc rekeszű, mindenik rekeszben számos maggal. A magvak szegletesek, biborkékek és nedves, húsos, vörös magköpeny burkolja őket. A felvágott gránátalma valóban szép látvány átlátszó, kristálytiszta husán áttetsző magjaival. Minden része hasznos. Húsa üdítő gyümölcs, amelyből frissítő italt is készítenek már ősidők óta, a török ezt az italt serbetnek nevezi. Magvai is ehetők, frissen és szárítva egyaránt. A gyümölcs héja cserzőanyag, ezért a régi Rómában malicorium volt bizonyos gránátalmafajta neve. A sokmagú gyümölcs a termékenység jelképe lett s mint ilyen, Astarte, majd Aphrodite jelvénye. Rómában – Plinius bizonysága szerint – legtöbbre becsülték a kárthágói árút, ezért ott gyakran malum punicum, pun alma volt a piaci neve.

Hogy az ókori kertekben milyen fontos szerepe volt, a biblia is bizonyítja, amely Palesztina legfontosabb gazdasági növényeit ebben a rendben sorolja fel: búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olajfa, datolya. Homeros a feákok országában leírja Alkinoos kertjét s abban említi a körtefát, almafát, gránátalmafát, fügefát, olajfát, szőlőt. Görögországba és Rómába többnyire keletről és Afrikából szállították a gyümölcsnek használt árút, noha a gránátalmafát gyakran ültették Hellaszban és Itáliában is. Itáliában az ókorban kapta sok magjáról malum granatum nevét s a modern nyelvekben ez a Plinius által is használt neve honosodott meg. A granum szó magot jelent, a malum granatum tehát sokmagvú alma. Ebből lett az olasz melogranato s rövidítve a granato, a francia grenadier, az angol pomegranate, a német Granatapfel, a régebbi magyar pomagránát, és az újabb gránátalma, amely utóbbi a német név fordítása. Tudományos Punica granatum neve részben a már említett malum punicum, részben a malum granatum emléke. A granatum szó hatása később a katonaság körében is feltűnt, mikor az európai katonaság használatba vette a robbanó lövedéket, annak az olaszban granata, innen a többi európai nyelvben s a magyarban is gránát lett a neve; a kézigránátot dobó katonát sokáig gránátosnak nevezték.

A renaissance korában már csak emlék volt a gránátalma. Az arabok a X. században elhozták Indiából a citromot és a narancsot s előbb Palesztinában, majd Egyiptomban és Afrika északi partjain alapítottak narancskerteket, a XI. században pedig Spanyolországban és Szicilia szigetén is. A gránátalmánál sokkal kellemesebb narancs és citrom, a serbetnél üdítőbb limonádé ettől kezdve hamarosan kiszorította a gránátalmát. Ugyan még Albertus Magnus és Petrus de Crescentiis is felsorolják a gyümölcsfák között, de útóbbi már azt írja, hogy az egyszerűbb emberek délen gránátalmafát, északon szilvafát, birset, füzet, nyárt, vagy szilt használjanak kerítésnek. Tehát a XIV. században már inkább csak mint kerítés játszott szerepet a déli országokban.

Ujra fontos szerephez jut azonban a gránátalma a XV. században. De a gyümölcs ekkor már csak az ornamentikában nevezetes. A renaissance híres gránátalma-motívuma csírájában az ókorba visszanyúlik. Tudjuk, hogy Salamon (Kr. e. 970–933) templomának oszlopfejein többféleképen ábrázolták a gránátalmát s Herodotus szerint Xerxes testőrségének lándzsáin gránátalmadísz fityegett. Keleten a XIV. században elterjed a selymeken a gránátalma-motívum s a XV.-ben Itáliában is ez a legkedveltebb dísz az olasz selymeken. Mátyás király Itáliában készült trónkárpitján a korabeli pápai aranyrózsát utánzó rózsa-motívumon kívül naturalisztikus eredetiségében láthatjuk a gránátalma-motívumokat (XI. tábla).


„A XV. század második felében – olvassuk Az iparművészet könyvében – az olasz selyemszövés terén Velence jut vezető szerephez; de a szigetváros mellett a selyemszövés többi olasz főhelyei is számot tesznek. A gránátalmás mustra most is az uralkodó, de szerény levélkeretéből káprázatos változatossággal alakított s egymást metsző indadísz keletkezik, amelynek egymásba fonódó virág- vagy szalagfűzéreinek keretében magának a gránátalma motívumnak csak kitöltő szerep jut. Ez a kitöltés azonban csak körvonalaiban emlékeztet még a gránátalmára, amelyeken belül a stilizált gyümölcs helyébe akantusz-lombok, szimetrikus virágbokréták, tollas vagy virágos vázák – régi magyar nevükön olasz korsós virágok – és más effélék kerülnek”. Minthogy a XV. századnak legkedveltebb virága a szegfű, többnyire szegfűvel kombinálják a gránátalma motívumot. Így látjuk egy a bártfai múzeumban őrzött olasz származású miseruhán (65. kép.)


A renaissance azonban más módon is feltámasztotta a gránátalmát. és pedig virágjáért, amelyet ugyan jól ismertek az ókorban is, de csak alárendelt szerepet juttattak neki. Plinius azt írja a gránátalma virágjáról, hogy a neve balaustium, orvosságnak és ruhák festésére használják, s az ilyen ruhát balaustium-színűnek nevezik. Löw Imánuel szerint a balaustion vagy balaustium sémi eredetű szó s a gránátalma elfeledett sémi neve, amely a betsa vagy belasa szóból ered. Belasa pedig repedést jelent, tehát eredetileg az érett gyümölcs neve volt. Később azonban ezt elfeledték s Dioskurides és Plinius a balaustion szót a virág neveként foglalták le.

A balaustium nem tünt el a középkorban sem, sőt mint gyógyszer használatos volt az egész keresztény és arab kultúrterületen. Nyilván eme szerepének köszönheti, hogy akkor sem szünt meg iránta az érdeklődés, mikor a gyümölcs már eljutott a feledés útjának kezdetére. A renaissance pedig előtérbe tolta a virágot és azzal, hogy a gyümölcsöt az ismert gránátalma-motívummá alakította, azt is dísszé avatta. A renaissance embere a balaustium-ot az olasz balaustro alakjában használta s az egész gránátalmafát gyakran így nevezte. Mikor Alberti javaslata nyomán elterjedt a növényveder iránt az érdeklődés, a lépcső és az erkély díszítésére szívesen alkalmazták a vederbe ültetett gránátalmafát, amely piros virágaival versenytársa lett a szegfűnek és azt inkább az ablakba szorította. A lépcsőkorlát és az erkélykönyöklő mai napig őrzi nemzetközi nevében a balustium emlékét, ugyanis – mint Löw Imánuel kimutatta – a lépcsőkorlát és erkélykönyöklő Itáliában a díszítésére használt balaustro alapján kapta olasz balaustrata (virágis gránátalmafával szegélyezett) nevét, ebből lett a francia balaustrade, amely később világszerte meghonosodott.

A vederbe ültetett gránátalma a XVI. században egész Középeurópában divatossá lett az olasz példa nyomán az úri házakban. Télire pincébe tették, nyáron a balustrádokat díszítettk vele. Lippay ezt írja róla: „Balaustia, vad pomagránát, avagy teljesvirágú pomagránát, aki gyümölcsöt nem hoz, de a virágja igen szép miniumszínű veres: öreg teljes, mint a középszerű rózsa. Fája, levele nem külömb a gyümölcsöző pómagránátrál. Kirül az olasz fák között. Szaporítása lehet a bujtatás által, vagy a gyökeréről kinőtt ágacskákról, amint gyakran megmondottam. Öreg faedényekbe kell tenni, hogy télbe a pincébe vihessék.” Azonban még a XVIII. század végén sem volt Magyarországon gyakori. Grossinger azt állítja: „a fa nem állja ki a tél szigorát, ezért az ország díszkertjében nagyon ritkán látható.”